Az Európai Unió közös agrárpolitikája történetének legnagyobb kihívásai előtt áll a következő évtizedben. Egyre feszítőbbek a globális jellegű, az európai piac nyitottá válásából, a kereskedelem liberalizációjából fakadó versenyképességi, termelékenységi, élelmiszer-biztonsági, klímaváltozási és egyéb kihívások. Ezzel párhuzamosan az Európai Unión belül is mind több bírálat éri a közös agrárpolitikát.

A külvilág számára nyitottá vált Európa, amely nem védi protekcionista eszközökkel piacait, versenyhátrányba került a harmadik országokkal szemben a környezetvédelmi, az élelmiszer-biztonsági, az állat- és növényvédelmi nagyobb kiadásai következtében. A WTO-tárgyalásokon az EU-nak el kellene érnie, hogy minden olyan uniós támogatás, amely környezetvédelmi, állat- és növényvédelmi célt szolgál, a zöld dobozos, vagyis korlátlan mértékben nyújtható kategóriába kerüljön. Mivel versenytársainktól nem tudjuk ugyanezt a magas környezetvédelmi stb. szintet megkövetelni, ez az európai gazdálkodók versenyképességi hátrányának kompenzálására szolgál, és nem torzítja a világkereskedelmet.

Meghatározó az európai, benne a magyar agrárium és vidék érintett szereplőinek a magatartása, hogy miként reagálnak e kihívássorozatra. Defenzív pozíciót foglalnak-e el, avagy követik De Gaulle tábornok tanácsát, miszerint "az elkerülhetetlennek az élére kell állni", s maguk sürgetik, generálják és irányítják a vita menetét, s dolgozzák ki a közös agrárpolitika új reformját?

Megindult az intenzív útkeresés, a gondolkodás, a közösségi, a tagállami és a szektoriális érdekek mérlegelése, a tagállamok közötti pozícióharc. A vélemények rendkívüli mértékben szóródnak: a KAP szélsőséges, a britek által szorgalmazott liberalizálásától, kvázi felszámolásától kezdve a KAP-modell változatlan fenntartására vagy mindössze némi kozmetikázására, az eddigi közösségi támogatások szinte teljes megőrzésére irányuló álláspontokig.

Az Európai Parlament mezőgazdasági bizottságában folyó vitákat annak főtagjaként követve meggyőződésem: ahhoz, hogy a lényeg, a közös agrárpolitika - mint a leghosszabb ideje működő és legátfogóbb közösségi politika - megmaradjon, (szinte) mindennek meg kell változnia. Ez a KAP jelenlegi formájában ugyanis fenntarthatatlan, igazságtalan, nem hatékony és nem versenyképes, finanszírozhatatlan és nem átlátható. Új KAP-ra vagy Udovecz Gábor és Halmai Péter nyomán új közös agrár- és vidékpolitikára, KAV-ra van szükség.

Kiútkeresés: válaszok és viták

Az élelmiszerárak lényeges, sőt robbanásszerű 2007-es emelkedése következtében, és nem függetlenül a feltörekvő piacok, Kína, India és mások növekvő élelmezési igényeitől, a megújuló energiaforrások, köztük a bioenergia növekvő súlyától - főképpen, ha tartós trendnek bizonyul - fordulat bontakozik ki az európai agrárfelfogásban. Az agrárszektorok többségében többé már nem az európai termelés visszafogása immár a cél, hanem már középtávon is az unió mezőgazdasági potenciáljának lehetőség szerinti maximális kihasználása. Az új cél, hogy jobb minőségben többet és versenyképesebben kell termelni a mezőgazdaságban. A nullaszázalékos kötelező területpihentetés bevezetése már ebbe az irányba mutató helyes javaslat volt az Európai Bizottság részéről. Az európai termelési potenciál teljesebb kihasználása elsősorban a világpiacok, az európai versenyképesség függvénye, elsősorban az élelmiszer- és energetikai célú szántóföldi növénytermesztés területén látszik erre esély.

A jövőben a mezőgazdasági támogatásokat a gazdák azért és csak azért kapják, mert az össztársadalom számára kiegészítő többletszolgáltatásokat végeznek. A gazdálkodók jövedelmének döntően a termelésből, a piaci értékesítésből kell származnia, az agrártámogatások pedig alapvetően a környezet- és tájvédelmi, s egyéb közjavak létrehozásának többletráfordításait hivatottak kompenzálni. Ezért nem tekinthetőek az agrár- és vidékfejlesztési támogatások valamiféle adománynak, a gazdák, "a parasztok" irányába tanúsított kivételezett bánásmódnak. Az agrárium szereplői és a társadalom között mindezt célszerű lenne egy társadalmi megállapodás, szerződés keretében rögzíteni.

A társadalmi párbeszéd során kikerülhetetlen továbbá az agráriumról kialakított társadalmi kép megváltoztatása is. A vidéki-paraszti munkának ugyanis nagyon alacsony a társadalmi tekintélye és elismertsége. Szinte alig van még olyan nemzetgazdasági ágazat, amelynek ennyire gyenge lenne a társadalmi kommunikációja, a jó értelemben vett "önmarketingje". Ez azonban csak akkor lehet hiteles, ha az agrárium saját maga áll az élére annak, hogy megszűnjenek az ágazatban az átláthatatlanságok, a normakerülő magatartások, a svindlizések, a szinte állandó "paraszti panaszkodások", az élelmiszer-biztonsági, az adózási előírások áthágásai és más, a társadalom jogos igazságérzetét sértő visszásságok.

Évek óta egyértelmű és erősödő konszenzus van a tekintetben, hogy a támogatásoknak az I. pillér, a közvetlen kifizetések és piaci támogatások rovására kell elmozdulniuk a vidékfejlesztés, a II. pillér javára. Elvben a 2003-as luxemburgi reform már ezt a célt szolgálta volna, de a 2007-2013 közötti keretköltségvetés ezt lényegében keresztbe húzta. Nyugodtan kimondhatjuk ezért, hogy a vidékfejlesztés elsődlegességének hangoztatása a KAP keretein belül írott malaszt maradt. Tekintettel arra, hogy 2014-től nemhogy több, hanem vélhetőleg jóval kevesebb lesz az unió agrárköltségvetése, nincs más megoldás, mint a már eddig is tervezett I. pillérből történő átcsoportosítás a vidékfejlesztés céljaira, vagyis a moduláció. Ez azonban a versenytorzulások megelőzése érdekében csak kötelező jellegű lehet. A növekvő mértékű átcsoportosítás az agrárium egésze számára pótlólagos költségvetési forrást, növekvő nemzeti hozzájárulást, azaz társfinanszírozást is jelent a vidékfejlesztés elosztási rendjéből fakadóan. A moduláció során minden I. pillérből átcsoportosított egy euróhoz 25 cent pluszpénz (régi tagállamokban 50 cent plusz) jön az agrárium egésze szempontjából.

Nincs egyetértés a tekintetben, hogy az I. pillérben rendelkezésre álló és az átcsoportosítás, a moduláció, valamint a pénzügyi fegyelem folytán az amúgy is fokozatosan csökkenő közvetlen kifizetésekből miként lehet minél többet átmenteni. Itt lényegében három megoldás mutatkozik: a közvetlen kifizetések csökkentése, ami politikailag a tagországok többségében nem vállalható döntés. Másik lehetőség a nemzeti társfinanszírozás bevezetése, amely csak kötelező lehet, hogy az egyenlő versenyfeltételek elve ne sérüljön. Ebben az esetben ez nem jelentene renacionalizációt. A harmadik megoldás 2014-től az egységes területalapú támogatás, a "flat rate" bevezetése lehet, amelyet a hátrányos helyzetű régiók, térségek, szektorok számára nemzeti hatáskörben meghatározott regionális kiegészítő, célzott támogatásokkal párosítanának. Megjegyzendő, hogy ilyen irányú hivatalos javaslat ma még nincsen.

A piaci intézkedések radikális leépítésével az új közös agrárpolitika jövőjének egyik kulcskérdése lesz egy új típusú kockázat- és válságkezelő mechanizmus kialakítása. Egyrészről nyilvánvaló, hogy a rozs, illetve a kukorica intervenciós rendszere működtetésének befagyasztása után az intervenciós és magántárolási támogatások radikális korlátozásával, illetve megszűnésével tovább fog folytatódni a piaci beavatkozási eszközök leépítése. Folyik az útkeresés egy átfogó, integrált válságkezelő rendszer létrehozása céljából, ami védelmet nyújtana az agrárium szereplőinek az extrém időjárási körülményekből adódó kockázatok és a piaci zavarok elhárítására.

Viták, időnként éles viták vannak arról, hogy mennyire legyen "zöld" a közös agrárpolitika. Van olyan megfogalmazás, hogy az új közös agrárpolitika legfőbb hozzáadott értéke a környezetbarát jelleg legyen. Bizonyára igazak a kritikák és vádak, hogy a keresztmegfelelés, a cross-compliance túlzottan "jól" sikerült: túlbonyolított, túlbürokratizált, "parasztsanyargató" rendszer. Javaslatok is születtek már az Európai Bizottság részéről annak egyszerűsítésére, de csak a jövőbeni gyakorlat igazolhatja, hogy lehet-e ez a rendszer egyszerűbb és kezelhetőbb módon környezetbarát, növény- és élelmiszerbiztonság-barát? Mindeközben figyelemmel kell lennünk arra is, hogy döntően a keresztmegfelelési, környezetvédelmi szabályok érvényesítése bizonyítja azt a hozzáadott értéket, amely a társadalom szemében igazolhatja a gazdáknak juttatott agrártámogatások jogosságát, a "közjavak" előállítását.

Bár megvannak a megújuló energiaforrások, a bioenergetika hatékonysági és versenyképességi korlátai, az utóbbi években az európai és a magyar közvélemény szemében a bioenergia, mint az agrárium egyik új hozzáadott értéke a közjavak előállításához, érdemben növelte meg a mezőgazdaság, a vidék társadalmi tekintélyét. Az Európai Bizottság illetékesei úgy ítélik meg, hogy jelenleg az uniós agráriumban nem reális veszély az élelmezési és a nem élelmiszercélú (energia, műanyag alapanyag) termelés szembenállása, rivalizálása. Megerősíti ezt a biogázról az általam írt és az EP-ben a 2008 márciusában elfogadott jelentés is.

Az amúgy is individualista európai és magyar társadalomban legfőbb hiánycikk az együttműködés, az összefogás képessége és készsége, ami még hatványozottabban érvényesül az agráriumban. Ez felmérhetetlen versenyhátrányt okoz az uniós és azon kívüli piacokon. Az Európai Unió a szervezettségek versenye. Az összefogásra, a kooperációra kész városokat, kistérségeket, megyéket, régiókat, országokat, illetve gazdasági, tudományos ágazatokat az EU jutalmazza, az erre képteleneket bünteti. A magyar agrárium nem lesz igazán versenyképes amíg nem teremti meg a termelés, feldolgozás, értékesítés új típusú közösségi formáit: a TÉSZ-eket, a BÉSZ-eket, nem tesz további erőfeszítéseket a termelőknek a feldolgozóiparban való fokozott részesedésére (ld. székesfehérvári Alföldi Tejüzem, az izsáki Walton Pezsgőgyár termelői tulajdonba történő "visszaszerzése") az élelmiszer-feldolgozó ipar vétkesen elrontott privatizációjának ellensúlyozása céljából.

Az új közös agrárpolitika társadalmi funkcióinak újrafogalmazásaként joggal vetődik fel egy új feladat: az élelmezési kultúra formálása. Az már régóta tudatosult, hogy azt és csak azt szabad termelni, amit a piac, a fogyasztó igényel. Már régen evidencia, hogy a termelési-értékesítési-fogyasztási láncolat nem "a szántóföldtől vezet az asztalig, hanem az asztaltól a szántóföldig". A globalizálódó, uniformizálódó világban az emberek, a fogyasztók egyre inkább igénylik a helyi specialitásokat, a sajátos ízeket és zamatokat.

Merre tovább, magyar mezőgazdaság, a közös agrárpolitikában?

A korábbiakban vázolt globális és európai kihívások következtében a 2013-as ciklus végéig el kellene érnünk a nyugat-európai átlagot, ellenkező esetben a lemaradásunk konzerválódni fog. A jelenlegi szabályok szerint rendelkezésünkre álló közvetlen támogatásokból minél többet jó lenne megőriznünk, "átmentenünk". Egyúttal célunk, hogy a közvetlen támogatások az eddigieknél igazságosabban, a kis-, közepes és nagybirtokok és a mezőgazdasági szektorok közötti egyensúlyt figyelembe véve kerüljenek elosztásra. Legyen a megreformált vagy új KAP egyszerűbb, rugalmasabb. Nyújtson lehetőséget a tagországoknak a támogatások szerkezetének átalakítására, a tényleges adottságok és igények figyelembevételére.

Hasznos lenne az új KAP keretében a szubszidiaritás elvének megfelelően nagyobb nemzeti mozgástér, pl. a borreform során kialakított nemzeti borítékok rendszere logikájának analógiájára. A területalapú átalány (flat rate) esetében is a kiegészítő regionális, célzott kifizetések csak nemzeti szinten dönthetőek el igazságosan: a jelenlegi KAP sem tudta összeurópai keretekben kezelni, csak az általánosságok szintjén a hátrányos helyzetű térségek gondjait.

Nehéz döntés előtt állunk, ami az új KAP-pal kapcsolatos stratégiai céljainkat illeti. Ha a közösségi forrásokból kapott magyar támogatások maximalizálását jelöljük meg célként, a KAP jelenlegi rendszeréhez kellene ragaszkodnunk. Ez esetben vállalnunk kell annak negatív következményeit is, a magyar állattartás további csökkenését, a "közösségi szabályozásnak termelő" gabonaszektor, a növénytermelő nagyüzemek preferálását, a középes és kisméretű üzemek hátrányos kezelését, a sertés-, a baromfiszektor, a szőlő-bor ágazat, a zöldség-gyümölcs termesztés "mostohagyermekként kezelését". Rendkívül nagy kockázat a KAP változatlansága is, mivel külső tényezők hatására (WTO-tárgyalások, a 2014 utáni költségvetésről való viták) számunkra ellenőrizhetetlen módon "összeomolhat" a rendszer, akár meg is szűnhet a KAP.

Jó lenne, ha Magyarország az új KAP kialakításához aktív, kezdeményező módon járulna hozzá. A legrosszabb, amit tehetünk, hogyha elsáncoljuk magunkat, és befogjuk a fülünket, nem akarván tudomást venni a realitásokról. A közösségi szabályozás bármilyen mértékű átalakításához a tagországok minősített többségének egyetértése kell. Nincs vesztegetni való időnk. Már most fel kell mérnünk, hogy milyen irányú a gondolkodás az Európai Unió tagországaiban és a brüsszeli intézményekben. A magyar szempontból legpozitívabb kezdeményezésekhez, megoldási javaslatokhoz kell társulnunk, formálva, alakítva azokat, építve a szövetséges koalíciókat. Amennyiben az elsődleges cél egy egészséges magyar mezőgazdasági szerkezet, egy szociálisan érzékeny, környezettudatos magyar vidékfejlesztés elérése, akkor az elkerülhetetlennek az élére kell állnunk. Csak így érhető el, hogy helyzetteremtő, és ne helyzetkövető legyen a magyar agrárpolitika.

A szerző az Európai Parlament képviselője (MSZP)

Fóliaházak Magyarországon - a jelenlegi uniós agrárrendszer fenntarthatatlan