Ehhez csak két kérdés kívánkozik: nem mindegy most már? Továbbá: nincs jobb dolguk?

Arno Puskas, ismert hegymászó mondása jut eszembe (ismertnek kell nevezni azt, akiről tudjuk, hogy bár Puskasnak hívják, mégsem hallott róla senki, bár tényleg nagy csúcsokat mászott meg): minden hegymászó tudja, hogy lefelé menni sokkal nehezebb, mint fel. És valóban, a legtöbb baleset ilyenkor történik, nem akkor, amikor még előttük a magasság. Egy másik hegymászó meg is írta az élményt: "A kezdet nem könnyű. A lefelé induló hegymászó megveti a lábát a szikla szélén, és 45 fokos szögben beledől a mélységbe. Az agyam túlélésből arra gondol, hogy amit csinálok, fizikailag lehetetlen, ezért nehezen is sikerül. Minden porcikám remeg, mert bár tudom, hogy tartanak, és tényleg azonnal meg is tudnak fogni, de mégis, addig még ismeretlen dolgokat érzek."

Ilyen érzése lehet Gyurcsány Ferencnek, s a politikában hozzá hasonlóan az első csúcsáról csak most visszafelé tapogatózó Kóka Jánosnak is. Most kell szembesülniük azzal, hogy nem a csúcs a cél, az még csak a féltáv. Lefelé - az a nehéz.

A hegymászó általában számíthat a lentiekre. Gyurcsány most e tekintetben is nehéz helyzetben van. A szocialista bázis kedveli, de ők nagyon messze vannak. A közvetlen környezet viszont már az előző ciklusokhoz képest is szokatlan. Ott egy önállóan és vele korántsem barátian politizáló államfő, immár mellette Sólyom egykori riválisa, a szocialista házelnök Szili Katalin is. E minőségében ő is egyedi módon politizál, szintén nem pártelnöke javára. Gyurcsánynak számolnia kell még egy pártelnökséggel is, amely - nem feledhető - négy éve nem őt akarta, hanem Kiss Pétert, és hát emberből vannak ők is. A hegymászók számára lefelé haladva legalább az oxigénhiány szűnik, de ez politikailag most nincs így.

Már a legelső konfliktus jelzi, hogy a hegymászómagány nem képletes. A szocialisták az első, önmagukban elhatározott törvény meghozatalánál szembesülhetnek azzal, hogy mennyire egyedül vannak. Épp az az egészségbiztosítási törvény tapad rájuk, amely miatt a liberálisokkal szakítottak, ami rájuk hozhatja a népszavazást, s amiből a többi párt nem engedi ki őket. Nincs, aki elfogadná a módosított, már tisztán állami verziót. Ha mégis találnának elég átnyúló képviselőt, beleszaladnának a népszavazásba, ahol ugyanazt kellene mondaniuk, mint a Fidesznek, vagyis, hogy nem kell a tőke. Ezt pirulás, égés nélkül nehéz volna. Marad a teljes kapituláció, az eredeti állapot helyreállítása. Nehéz lefelé.

Drámai erővel mutatja, hogy épp elég gond lesz azzal, hogy mit ne csináljanak meg, miközben még szó sem esett arról, hogy mit lehetne. Inkább arról, hogy kit. Hogy ki lehetne az a hat-hét ember, akit tartósan át lehetne csatornázni a szocialista frakció szavazói közé. Ehelyett jöhetne ugyanennyi ügy is, amellyel megmutatnák, miben akar segíteni - immár leérkezve a csúcsokról, az alaptáborba visszaérve - az egyedül maradt szocialista párt Magyarországnak - a réginek és az újnak is. Ahonnan nézve a Kékes is nagyon magas.