Kissé késésben van a Budai palota turisztikai fejlesztése című kiemelt projekt előkészítése, állapította meg a parlament hetente ülésező eseti bizottsága. Április 15-ig kell, hogy a projektgazda, a Budavári Kht. elkészítse azt a megvalósíthatósági akciótervet, amely a projekt tíz elemének pontos megvalósítási ütemét, s a mellérendelt összegeket tartalmazza, valamint kalkulál a megtérüléssel is. Pelczné Gáll Ildikó, a bizottság fideszes elnöke szerint az ülésen, ennek az "útvonaltervnek" nem sikerült megismerni a dátumait és az összegeit, s úgy tűnik, nehéz lesz április 15-ig olyan állapotba hozni a projektet, hogy a támogatási szerződést a tervezett időpontban alá lehessen írni.
Turisták helyett matrjoskababák
A hiányolt tervet a következő, jövő heti ülésre kérték elkészíteni a kht.-tól. Az elnök asszony úgy véli, a késlekedés nem egyedi eset, más kiemelt és nagyprojektekre is jellemző. A "Budai Palota kulturális, turisztikai fejlesztése" az Új Magyarország fejlesztési terv egyik emblematikus projektje lehet. A megítélt, de szerződésben még nem rögzített támogatási összeg tízmilliárd forint. Ebből, az eredeti 13 helyett, tíz projektelem valósul meg, amelynek legnagyobbika a Dísz téri Honvéd Főparancsnokság rendbetétele.
Koronánk legszebb gyémántjához, tehát a budai Várnegyedhez észak felől egy közepesen összevizelt átereszen, a Bécsi kapun át visz az út. A setét átfolyásokat persze csak az veszi észre, aki kifejezetten figyel az ilyesmire. Aki szemmagasságban szemléli a világot, az egy kiglancolt, középkori részletekkel tűzdelt, bájos barokk városkát lát, és nem foglalkozik olyan apróságokkal, hogy például a Táncsics Mihály utca járdája, mindjárt a kapu túloldalán, éppen úgy fest, mint mondjuk a Magdolna utcáé, vagyis, mint ami egy aknatámadás után nyerte el mai alakját: kráter, folt, folt hátán, amerre csak ellátni.
Az atmoszférától lenyűgözött utazónak nyilván az ugyancsak akkurátusan körbevizelt kandeláberek, meg a pékség mellé kitolt ütött-kopott pad sem tűnik fel, a deszkáján üres féldecis üveggel, és nem törődik azzal az ótvaros, kibogozhatatlan rendeltetésű, nagyszekrény méretű vasdobozzal, amely részben mint forgalomlassító eszköz, részben mint remek tagfelület, részben pedig mint a Király étterem reklámhordozója hasznosul.
A budai Vár amúgy feneketlen csenddel fogadja a látogatót, ezt csak a buszok, meg a taxik zaja töri meg néha, emberi hang alig, mert szinte sehol senki, mintha valami tizedelés után volnánk éppen. A Hiltonig hárman jöttek szembe velem, mind bennszülött. Az, hogy ez valami turistalátványosság, először csak a szálloda előtti teresedésen kezdett bevillanni, bár a pörgés ott sem volt túl nagy: úgy nyolcan-tizen lődörögtek a macskakövön. A zöm egy szuvenír-boltnál verődött össze, ahol sok egyéb csuda mellett lánchidas/palotás/Hősök terés kitűzőket, kulcstartókat és sörnyitókat, Hungary Salami Ungarn feliratú plasztik hűtőmágneseket, és a magyar népi kultúra legfontosabb reprezentánsait, azaz matrjoskababákat árulnak, féldomborművű kivitelben. Egyébként itt láttuk meg először az aktuálisan egyetlen fiákert, nő hajtotta a lovakat, hátul ugyancsak egy nő ült, olyan unott arccal, mint aki ugyanezt az utat, ugyanezzel a fiákerrel naponta kilencszer teszi meg, már hat éve.
A táj csak a benejlonozott Mátyás-templom vonalában kezdett besűrűsödni némileg, itt már volt valami mozgás, egy japán csoport itt, egy német ott, a sarkon illegális képeslapárus, beljebb, a Halászbástya előtt fagyiskocsi, üdítőitalokkal az oldalán, fél liter ásványvíz ötszáz forint. Budapest magaskultúráját viszont csupán egyetlen tábla reprezentálta, Mozartra és Vivaldira csalogatták a publikumot, angolul - a Duna-palotába.
A Mátyás-templom melletti parkszerűségben legutóbbi látogatásunk óta keletkezett egy kerthelyiség. Egy olyan pavilonhoz tartozik, amely az alsó-bélatelepi strand mellett teljesen rendjén való volna, a Vár főterén azonban nem nagyon értjük, fém, üveg, fehérre meszelt téglák.
Apropó főtér: ez a hely nem csak a templom, a Halászbástya és a Szentháromság miatt a legfigyelemreméltóbb része a negyednek, hanem azért is, mert itt található a környék egyetlen közértje. Van is benne forgalom, szépen.
A tengelyként szolgáló Tárnok utca patinás éttermeit töküresen találtuk, vendéget csak a szép nevű Sisi Cafe Restaurant nevű vendéglőben láttunk, szám szerint hármat. Különben máshol sem álltak sorba az asztalokért, az egyetlen lokál, amelyről egyértelműen megállapíthattuk, hogy valóban a vendéglátás a profilja, a Café Miró volt, úgy tizenhat fogyasztóval.
Mint kívülállók, mindig roppant kíváncsiak lettünk volna, vajon mi van a csodás műemlékházak szigorúan zárt kapui mögött, de soha nem tudtunk bepillantani. Most viszont végre szerencsénk volt, az Úri utcában valaki nyilván nagyon sietett és nem zárkózott be maga után, így módunkban állt megfigyelhetni, mi van a kapun túl. Nem tagadjuk le a csalódást: a ház udvara alig különbözött egy belső-józsefvárositól, tűzfalak, leanderek, néni otthonkában, meleg barna papucsban. A különbség csak annyi, hogy itt három kockakőnyi terület többe van, mint ott az egész udvar.