A legközvetlenebbül érintettek, megszólítottak körében azonnal felidéződött egy korábbi hasonló tartalmú és műfajú dolgozat sorsa, hozadéka. Nevezetesen a 24/1993. számot viselő országgyűlési határozaté. Ennek megszavazásakor még lehettek olyan képviselők, akik előrevivőnek vélhették e senkit semmire sem kötelező, de mégis bizonyos elméleti alapvetéseket tartalmazó óhajgyűjteményt és egy - mára agyonfarigcsált - sporttörvény ígéretét. Teljességgel érthetetlen azonban, hogy a korábbi sikertelenségéből mit sem okulva, a szaktárca, majd a parlament újra ehhez az egyszer már csütörtököt mondott fegyverhez nyúlt. Rosszmájúak szerint egyáltalán nem véletlenül, hisz a felek nemhogy háborút nem akartak nyerni, de még csatába sem szándékoztak bocsátkozni...

Meggyőződésem, hogy csak nagyon kevesen rágták át magukat ezen a belterjes tolvajnyelven íródott lózungáradaton, az elcsépelt általánosságokon, kinyilatkoztatásokon, a helyenként elképesztő okfejtéseken. Az is felfoghatatlan számomra, hogy miért nem kiáltott fel valaki: nyelvi lektort, de ízibe!

Jóval kevesebb jóval több lett volna. A továbbra is "körkörösen támadó", mindent fontosnak, fejlesztendőnek tartó határozat nem néz szembe a következő évtized gazdasági-költségvetési realitásaival, a konvergenciaprogram kérlelhetetlen szigorával. Gyáván kifarol az egyetlen megoldásból, abból, hogy markáns hangsúlyokat képezzen, fölvázolja, miként kell ezeknek megfelelően könyörtelenül átcsoportosítani a forrásokat; egyértelműen megfogalmazza a meghatározó jelentőségű, a viszszafordíthatatlanságot garantáló konkrétumokat.

Ez utóbbira teszek - nem csak magamat képviselve - egy részterületen szándékosan provokatív javaslatot. Ki vitatná, hogy gyermekeink egészségi állapota rémisztő. Azt le sem merem írni, hogy milyen edzettségük szintje. A stratégia helyzetismertetésében is olvashatjuk, hogy a gyermekek 75 százaléka kizárólag a testnevelési óra keretében végez testmozgást. Ezen órák száma az elmúlt években drasztikusan csökkent. A testnevelő tanárok kedvetlenek, motiválatlanok, a foglalkozásokat mindinkább a szankcionálhatatlan hiányzások, a lötyögés, a követelmények hiánya, a XXI. századhoz méltatlan körülmények jellemzik. A 18 éven aluliak csupán 6 százaléka rendelkezik versenyengedéllyel, vagyis ennyien vannak, akik többé-kevésbé rendszeresen sportolnak. Többnyire azok, akiknek a szülei meg tudják fizetni a mind borsosabb egyesületi-tanfolyami díjakat, hozzá tudnak járulni a felszerelések beszerzéséhez, az utazás, a versenyzés, az edzőtáborozás költségeihez. A napnál is világosabb, hogy ezen a katasztrofális helyzeten kell javítani mindenekelőtt és minél gyorsabban, minden más feladat ez alá rendelődik, hisz végül is az új generációk biológiai létminősége van veszélyben. Aki azt hiszi, hogy ez a felismerés és a belőle fakadó domináns feladatsor vörös fonalként, prioritásként húzódik végig a sportstratégián, az nagyot téved. Az ide kapcsolható tennivalók besorolódnak más fontos teendők közé. Nincs tetemre híva, felszólítva az oktatási tárca, amely egy évtizede - nagyon ügyesen ál- és félmegoldásokat kínálva - úgy rázza le magáról ezt a feladatot, mint kutya a vizet.

Javaslom, hogy 2009 őszétől az általános iskola első osztályában mindennap legyen órarendbe illesztett testnevelési óra. Az első lépést kövesse 2010-ben a második és így tovább, míg az óraszámnövelés fokozatosan el nem jut a negyedik osztályig. A közoktatás többi évfolyamán pedig állandósuljon a legalább heti három testnevelési óra. A lötyögést, az élettanilag haszontalan időtöltést száműzendő, dolgozzanak ki egy minden egészséges tanulótól számon kérhető követelményrendszert. Olyan egyszerű elvárásokra gondolok, amelyek teljesítése szinte csak szándék, elhatározás és esetleg némi otthoni gyakorlás kérdése. A testnevelési óra természetesen maradjon, legyen továbbra is a fizikai teljesítmény, a testedzés pozitív élményének a forrása. Vidám, játékos, felszabadult közösségi együttlét, amelybe a testnevelő észrevétlenül a kellő fizikai terhelést is becsempészi.

Már látom a gondterhelt hivatalnoki tekinteteket, a ráncolódó homlokokat, hallom az ismert aggályokat. Látom továbbá a megkönnyebbülést is, amikor reflexszerűen rálelnek a szokásos kiherélő hadműveletre: írjunk ki folytatást nem ígérő pályázatot egy töredék számára, fullasszuk bele őket a papírgyártásba, az elszámolásokba... majd abbahagyják a hepciáskodást.

Ezt a kiherélést egy nagy - politikai - elhatározással meg kell akadályozni!

Gyermekeink egészségi, edzettségi állapotát tekintve indokolt a rendkívüli állapot kihirdetése! A működéshez és a létesítményfejlesztéshez kétségtelenül szükséges többletforrásokat fokozatosan, több lépcsőben a sport, az oktatás és az egészségügy költségvetéséből célszerű összegereblyézni. Csökkenteni kell a lényegében kizárólag állami-önkormányzati pénzekre ácsingózó kvázi civil szervezetek költségvetési támogatását. Megálljt kell parancsolni a kicsi, ámde annál hangosabb érdekcsoportocskák folyamatos követelőzéseinek, irreális ötleteléseinek, a fenn az ernyő, nincsen kas dzsentritempónak. Indokolt minden állami többletpénzt, paripát, fegyvert, apparátusi energiát az iskolai testnevelés és a diáksport területére összpontosítani, hogy egyszer valahára szerves fejlődés indulhasson el testkultúránkban. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, ha vannak, lesznek tízmilliárdok a digitális (fél)analfabetizmus felszámolására, akkor ennek egy részét akár arra is lehetne fordítani, hogy gyermekeink egyenes gerinccel legyenek képesek a számítógépek és az interaktív táblák előtt ülni.

Tudom, nem illik, mégsem tudom megállni, hogy ne személyeskedjek. Öt éve e hasábokon jelent meg Fordulat vagy ketyegtetés című írásom (2003. augusztus 6.). Sajnos ma is aktuális minden sora, mert fordulatnak előjele sem látszik. Azóta is lélegeztetőgépen tartják a rég elavult struktúrákat és intézményeket.

A szerző testnevelő tanár, az Országos Sporthivatal volt elnöke, az MSZP Országos Sporttagozatának tagja