Március 15-tel ugyanis valami valószínűleg megváltozott. Esély van rá, hogy visszatérünk a politikai civilizáció világába. Igaz, még két, egymás szavait nem értő civilizációt láthattunk. De a falakon átdobott üzenetek már nem pusztító szándékúak. Nem hibbant hát meg, aki az állatok érdekében emel szót.

Az önszorgalmúak próbálkoznak ugyan a dzsungelharccal, de a tisztás felől nézve már inkább ügyetlennek, mint félelmetesnek látszanak. Morvai Krisztina és Gaudi Nagy Tamás, amint fekete csuklyásokkal a háttérben felsorakoznak a rendőr sorfal előtt, ugyanolyan groteszkké válik, ha nem áll mögöttük egy politikai erő indulata, mint Blaskó Péter színész Kossuth-díjat elhárító széles mozdulata, illetve a mondat, amely szerint nem tudná a kézzel gyermekei orcáját simogatni, amely elveszi a miniszterelnöktől a kitüntetést. Mondaná az ember, ha ezen múlik, hát egyébként sem sokat fogja simogatni e gyermekeket, meg mást is, de mégsem, mert éppen arról a színészről van szó, akinek színpadi lelkesedése hiteles számára. A politikai nem. Itt az ember maga írja és játssza el a szerepeit, ami összetettebb színészi személyiséget kíván.

Orbán e tekintetben hitelesen váltott. Ott hagyott még néhány mondatot martalékul: a türelmetlenebb nyugati népekről, ahol a népítélet erőszakos és átcsap az alkotmányosság rendjén, miközben a magyarok türelmesebbek és toleránsabbak, ami hát 1848-ra éppúgy fals, mint mindenre azt követően, hacsak nem tekintjük nyugati népnek a lelkes szerbeket és koszovóiakat. Viszont fontosabb, hogy befejezettnek nyilvánította Orbán azt a másfél, illetve - ha a 2002-es "a haza veszélyben van" és a "szólítjuk majd a polgári köröket, ha mozdulni kell" tételt is számítjuk - hatéves félhadi állapotot, amelynek mindig része volt az erőszakkal való kódolt fenyegetés. A népszavazás sikerélménye úgy fest, megnyugtatta az ellenzék vezetőjét, mintha látná az alagút végén a totális győzelmet, s mutat erőt, amellyel ki tudja várni a választásokat.

A részletekbe ehhez képest nem érdemes bonyolódni, elég talán csak annyi, hogy az ünnepre felhozott márciusi 12 pont egyike sem foglalkozott annak idején az ellenféllel, a Habsburg Monarchiával, hanem csak azzal, hogy mit kell megcsinálni egy polgári Magyarország érdekében, most azonban minden szónoki erő az ellenfél múltba taszajtását célozza. De legalább már nem a megsemmisítés, elkergetés, futni fognak (mint Jellasics), fogalmi körben, hanem erős hangsúlyokkal az alkotmányosságon és erőszakmentességen. Kétértelműség nélkül. Új a helyzet.

Beszédében a miniszterelnök is ellépett eddigi önmagától. Elismerte, bármilyen jó reformokat sem lehet véghezvinni az emberek támogatása nélkül. De lemondani sem lehet - sem a reformokról, sem az emberekről. Hiteles volt a megrendülés, amit a népszavazás okozott. De március 15. után az is látszik, nem csak a népszavazás miatt kell változtatnia. Ez az Orbán nem alkalmas arra, hogy a tőle való demokratikus félelem erejével összehozza a vele egyébként szemben állókat. Tőle függetlenül kell újra meggyőzni őket.

Mintha megállt volna az idő 2002-ben, amikor megjelent a téboly az Erzsébet hídon. Orbán attól függetlenül a Várban bejelentette, hogy a haza nem lehet ellenzékben, miközben a szó már akkor is a másik oldalnál volt. Most 2008-at írunk. Bár el tudnánk számolni ezzel a hat évvel.