Arra már nem emlékszem, hogy március 15-e hivatalos ünnep volt-e, de az biztos, hogy iskolaszüneti nap. Reggel nyolc órakor gyülekeztünk az iskolaudvaron, és Vörös Pista igazgató bácsi vezetésével átvonultunk a templomba misére. Utána ünnepség az iskolában. A szokásos Himnusz, Szózat, Talpra magyar. (Ez utóbbit én szavaltam.) Aztán beszéd a márciusi ifjakról, a 12 pontról, Kossuthról, Petőfiről. Pontosan úgy, mint egy évvel korábban. De az új volt - és ezért maradt meg emlékezetemben -, hogy a végén, mintegy "műsoron kívül", Vörös Pista bácsi megint beszélni kezdett. Azt mondta, hogy "jól jegyezzétek meg, március 15-e a szabadság ünnepe. A magyar nép idegen uralom elleni felkeléséé. A magyar nép önállóságot akart, nem idegen elnyomást akkor is, most is." Ezt az utolsó mondatot - más összefüggésben - még legalább kétszer megismételte. Mi persze nem értettük, hogy miért. Csak az tűnt fel, hogy Mohácsi tanító bácsi szinte erőszakkal húzta el a dobogóról Pista bácsit. Ő már akkor tudta, hogy ebből baj lehet. 1948 a hatalomátvétel éve volt. Többek között államosították az iskolákat. A magyar szabadság napja nem volt ünnep többé.

Nekem ez a március 15-e jelezte a diktatúra kezdetét.

A másik emlékezetes március tizenötödikém a negyven évvel későbbi, az 1988-as volt. A Szabad Európa Rádió munkatársaként dolgoztam Münchenben. Hajnalban csengett a telefon. Hodosán Róza, a demokratikus ellenzék ismert tagja telefonált. Ő szokott hívni, ha valami fontos közölnivalójuk volt. Elmondta, hogy férjét, Demszky Gábort több ellenzékivel együtt hajnalban letartóztatták. "Szamizdat történetek" című könyvében így emlékszik a beszélgetésre: "Megint Kasza Lászlót hívtam, ismét kora hajnalban a lakásán. Elmeséltem a történteket, s hogy nem tudom, ki mást vittek még el. Kértem, hogy a hírekben minél korábban mondják be, hogy mi történt. (...) Alighogy lefeküdtem, újra hosszú csengetésre ébredtem. Az órára pillantottam, negyed nyolc volt. Kimentem ajtót nyitni. A házmesterné állt ott pongyolában, nagyon izgatottan. Suttogóra vette hangját, ami igen nehezére esett, és rémülten mondta, képzeljem el, reggel hallgatta a hétórás híreket a Szabad Európán, és ott mindent bemondtak, mi történt az éjjel nálunk. (...) Este ő engedte be a rendőröket, hajnalban pedig ki. Más idegen ide a lábát be nem tette. S ezek mégis mindent tudnak." Hodosán Róza visszaemlékezését kiegészíteném egy részlettel. Neki ez a jelek szerint nem volt fontos, de nekünk ott Münchenben nagyon. Amikor ijedten kérdeztem tőle, hogy most mi lesz, ezt mondta (gondolat szerint idézem): "Semmi. Majd kiengedik őket. Értsd meg, ennek a rendszernek vége. Ezeknek már csak annyi erejük van, hogy néhányat átmenetileg letartóztatnak közülünk. Végük van!" Szerettem volna, hogy igaza legyen, de nem hittem.

A rádió műsorában természetesen egész nap a demokratikus ellenzék által szervezett és vezetett tüntetés volt a téma. Az akkor már Londonban élő Krassó György szervezésének köszönhetően talán egyórás késéssel értesültünk az egész Belvároson végigvonuló tüntetés részleteiről. (A rendőrség később nyilvánosságra került titkos jelentése szerint hat-nyolcezer résztvevője volt a tüntetésnek.) Beszámoltunk a Petőfi- és Kossuth-szobornál tartott megemlékezésről, ahol Kis János, illetve Tamás Gáspár Miklós mondott rövid beszédet. A Batthyány-örökmécsesnél Hodosán Róza olvasta fel annak a beszédnek a szövegét, amelyet eredetileg letartóztatott férje, Demszky Gábor akart elmondani. A Bem-szobornál pedig Pákh Tibor ismertette a demokratikus ellenzék 12 pontját.

A Szabad Európa Rádió esti, tízórás napi összefoglalója után négyen beszélgettünk a keverőszobában. Hamburger Miska szerkesztő, Demján Laci rendező, Takács Tibi bemondó és én. Találgattuk, hogy mi lesz ebből. Hárman szigorú megtorlásra tippeltünk. Csak Hamburger mondta: "Szerintem igaza van Hodosánnak. Ezeknek vége. Egy magát nyeregben érző diktatúra nem enged meg ilyen tüntetést. A következő március 15-ét már a helyszínről közvetítjük." Igaza lett.

Ez, az 1988-as volt a második emlékezetes március tizenötödikém. Nekem a diktatúra végét jelezte. Erre emlékszem legszívesebben.

A harmadik a 2007-es, a tavalyi volt. 17 évvel voltunk a diktatúra bukása után. Március 15-ét megint lehetett hivatalosan ünnepelni. Mégis balsejtelmekkel készült rá az ország. Azok, akik október 23-án meggyalázták másik nemzeti ünnepünket, 14-én este már autókat, telefonfülkéket borogatott, szemeteskukákat gyújtottak fel az Andrássy úton. Aztán 15-én füttyel, közbekiáltásokkal zavarták a Múzeum előtti hivatalos ünnepséget. A Petőfi-szobornál pedig egyfolytában üvöltöttek, tojással dobálták az ünnepi szónok Demszky Gábor főpolgármestert, Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt és a parlament elnökét, Szili Katalint. A rendőrségnek annyira telt, hogy kifeszített esernyőkkel védte őket a repülő tojásoktól. Demszky, aki húsz évvel korábban azért volt börtönben, hogy lehessen végre szabadon ünnepelni, arról beszélt, hogy győztek, akik a szabadságot akarták. "A szabadság, a demokrácia ellenségei vannak kisebbségben. Mi vagyunk többen, akik szeretnénk méltón ünnepelni" - mondta.

És ez a többség, mi, ott állt, tűrte a kisebbség terrorját.

Ez volt életem harmadik emlékezetes március 15-éje. Szabad Magyarországon a legszomorúbb. Bizonyította, hogy mi, a többség nem tudjuk megvédeni nemzeti ünnepünket a meggyalázástól. Pedig az erőszakos kisebbség mögött most nem állnak szovjet tankok. Más népek örülnek nemzeti ünnepüknek. Mi félünk tőle. Nem tudjuk, milyen szégyen ér bennünket megint. Pedig mi vagyunk többen, akik méltóképp szeretnénk ünnepelni.