Világgá ment mesék
Tündérek, koboldok, eltévedt lámpagyújtogatók fészkelték be magukat három napra a budapesti Kossuth Klubba, ahol ilyenkor nemcsak mesehősök és olvasók találnak egymásra, hanem a szakma képviselői is megvitathatják aktuális gondjaikat. Sőt, igazából ez az egyetlen alkalom, hogy a Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesülete, illetve a Csodaceruza szervezésében találkozhatnak a gyermekirodalom közkatonái: írók és illusztrátorok.
- Akkor sikeres egy ilyen rendezvény, ha fel tudunk vetni olyan szempontokat, amelyek még igényesebb könyvek formájában jelennek majd meg a standokon - magyarázza Sándor Csilla, a fesztivál szervezője. Ezért is kimondott célja a rendezvénynek, hogy rangos külföldi meghívottak segítségével időnként számot vessenek, a nemzetközi trendekhez képest hol tart most épp a hazai gyerekirodalom. Még akkor is, ha ez néha több keserűséggel is jár. A világhírű belga illusztrátor, Carll Cneut pél-dául arról számolt be, hogy Nyugat-Európában sokkal több állami pénz áll rendelkezésükre a hasonszőrű alkotóknak. Egy ottani grafikus évente mintegy kilencmillió forintból gazdálkodhat: ha az éves bevétele alatta maradna ennek az összegnek, akkor különféle állami támogatások segítségével csakhamar felkerekítik. Jól jár a kiadó, hiszen így kevesebbet kockáztat egy-egy merészebb képi világú könyvvel, és az olvasó is, hiszen egyre igényesebb kiadványok kerülnek a gyermekek kezébe. Ezzel szemben a hazai illusztrátor mindig ugyanazt hallja: a piacról kell így vagy úgy megélnie.
- Nálunk még mindig a tündérmesék jelentik a gyerekkönyveket - mutat rá egy másik hátrányosságra Békés Pál, az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyarországi szekciójának elnöke. Miközben a külföldi gyerekkönyvek jelentős része a valós életből merített történetekkel szembesíti olvasóit: a szülők válásáról, magányról, elhagyatottságról is szól. Sőt, nemrég egy olyan hat-nyolc éveseknek szóló képeskönyv lehetett bestseller, amely egy macska pusztulása kapcsán mutatta be a halál problémáját és a gyászmunkát, amelyet a főhős kislánynak kellett elvégeznie.
Pedig nem mindegy, hogy mit adunk a gyermekünk kezébe. Tanulságos történet, hogy a második világháború után a Nyugat-Németországot megszálló amerikaiak egy hölgyet, bizonyos Jella Lepmant bízták meg azzal, hogy tegyen rendet a gyermekkönyvek területén. Lepman példátlan cenzúrával söpörte ki a náci propagandairodalmat, s gyökereztetett meg olyan meséket, amelyek az elfogadásról, ha úgy tetszik, a demokráciáról szóltak. Meg is lett az eredménye: ma Németország az egyik legnyitottabb és legdemokratikusabb európai ország a világon.
Élethez közeli, így némiképp borúsabb hívószót kapott az illusztrátoroknak kiírt, 300 ezer forintos összdíjazású pályázat, melynek első díjait szintén a fesztiválon adták át. A gyermekek elhagyatottsága témában Kasza Júlia vitte el az első díjat. A sötét labirintus előtt álló gyermek magányos töprengése húsbavágó: az előtte álló felnőttvilág kanyarulataiban, zsákutcáiban vajon meddig hallgathat a szívére. De ugyanígy mellbevágó lehetett egy ablaktalan kamrában gubbasztó kislány, akivel szemben a tévé monoszkópja őrködött, vagy egy vízipisztolyos kisfiú, az agressziótól megduzzadt, felnőtt-nagy fejjel.
Aki viszont szakított egy kis időt, hogy a Kaláka vagy a meghívott gyermekszerzők mellett a mese kulisszáiba is bekukkantson, az Boldizsár Ildikó előadásából megtudhatta, hogy minden tündérmese lélekkísérő, szakrális szöveg is egyben. A mese már rég elfeledett tudást közvetít felénk, ugyanakkor terápiaként is szolgál: a mintegy 2000 mesetípus 2000, gyógyulásra váró emberi problémára adhat hiteles választ. Mint ahogy meggyőzően beszél a női és a férfiszerepekről is. Mert nem véletlen, hogy nem a lányok indulnak szerencsét próbálni, és nem ők vívnak meg a sárkányokkal. Bár egy mesében ez is előfordult: az elrabolt királyfi után induló szegény leány nem kevés bátorsággal miszlikbe aprította a sárkányokat. A megszabadult királyfi, miután alaposan megnézte a leölt szörnyeket, majd a vértől csöpögő leányt, már csak egyet tehetett: hazament a mamájához.
