A teszt azt hivatott eldönteni: közülük kik akarnak és tudnak dolgozni, s kik nem. Ezentúl ugyanis csupán azok számíthatnak folyamatos szociális juttatásra, akiket közmunkásként foglalkoztatni lehet - hacsak nem egészségügyi állapotuk miatt kényszerülnek tétlenségre.

A tesztről nem tudható még pontosan, milyen lesz, de nyilvánvalóan egyfajta szigorítás előjele. A munkaügyi miniszter riasztó számokkal támasztotta alá a készülő intézkedést: 400 ezer regisztrált álláskeresőből 140 ezer kap rendszeres szociális segélyt Magyarországon. Közülük sok a valóban rászoruló, de nincsenek kevesen, akik vagy feketemunkát vállalnak, vagy egyáltalán nem is akarnak dolgozni, inkább a csekély segélyből tengetik életüket.

A jelek szerint a kormány egy aktívabb, igazságosabb és nagyobb közhaszonnal járó szociálpolitikára akar áttérni. Sajnos a rendszerváltás óta nem sikerült az érintettek közmegegyezésével létrehozni minden rászorulót megillető szociális minimumot. Erre egyre kisebb az esély: mostanában inkább az öngondoskodás jelszavát hallani. Csakhogy a periférián hosszú ideje tengődő kilátástalan sorsú emberek egy része - egyre távolabb kerülve a munka világától - erre nem képes. Akit egyszer kikezdett a feleslegesség érzésének kórja, az fokozatosan lebontja saját személyiségét, s ha eddig nem kapkodtak utána a munkaerőpiacon, ezután még kevésbé fognak. Egy idő után kiesnek a munkaügyi központok látóköréből, haszontalanságuk szinte deklaráltatik, önbecsülésük maradandó károsodást szenved.

Segíthet-e ezen a közmunka? A jelenlegi formájában aligha. Közmunkán mostanság főként utcaseprést értenek, vagy a parkokban kell felszedni az eldobott csikkeket, a használt gumióvszert, esetleg lekaszáltatják velük az út menti árokszéleket.

Közmunkásokra pedig ennél sokkal szélesebb körben volna igény: segíteni lehetne a házi gondozásban, a hajléktalanok utcai ellátásában, az öregek ebédjének hazaszállításában, kulturális, egészségügyi intézményekben, a rászoruló iskolások tanulmányi felzárkóztatásában. A közmunka is lehetne képességekre, végzettségekre szabott. Erre annál is inkább szükség volna, mert osztrák szakszervezeti felmérések szerint a magyar munkavállaló külföldön, idegen környezetben a több pénzért elfogadja a szociálisstátusz-vesztést - vagyis végzettségénél alacsonyabb presztízsű munkát is vállal -, ám azt idehaza kevesen teszik meg. A már említett önbecsülésbe beépült a betöltött állás rangja, minősége.

A közmunkahelyek megteremtésének a kulcskérdése alighanem mégis a pénz. Az az összeg, amelybe kerül egy-egy ilyen állás megteremtése. Az önkormányzatok ugyan ígéretet kaptak központi finanszírozásra, de keserű tapasztalataik miatt attól félnek: ismét fedezetlen felelősséget sóznak a nyakukba. Márpedig ha őket nem tudja szövetségesnek megnyerni a szociális tárca, akkor a törekvés elbukhat a saját munkatesztjén.