A széthullott Jugoszlávia különböző tájairól ide került menekültek újabb vereségüknek érzik Koszovót, s jó részük Kostunica kormányfő és a radikálisok nézeteit ismételgeti: a NATO agressziója, az USA nagyhatalmi politikája szakította le Rigómezőt az anyaország testéről. A tősgyökeres vajdasági földműves, a helyi szépirodalomban is tekintélyes helyet elfoglaló Láló kevesebbet tud Koszovóról (mint nemzeti bölcsőről), de még emlékszik, az albánok elég jól megvoltak, amíg Milosevics el nem törölte az autonómiájukat. Rábólint erre egy idős úriember, s gyorsan be is számol a hallgatóságnak, hogy az első világháború után a magyarokhoz, németekhez képest igazán csak maroknyi szerb kisebbség "nemzetgyűlése" önhatalmúlag kihirdette a Vajdaság csatlakozását Szerbiához, amiről manapság, sajnos, senki nem beszél. Különben is, a Koszovóban maradó szerbek biztonsága fölött - úgymond - őrködni fog Európa, s ha az "anyaországnak" megjön az esze, ismét határon belülre kerülhet minden szerb... Igen ám, de mikor jön meg? - legyint egy hagymaárus.

Kérdezem, csak úgy lazán, megyünk-e délután a belgrádi nagygyűlésre, pláne, hogy vonat, busz ingyenfuvart kínál. Na, ezt senki sem vállalja, holnap munkanap, a vonatok pedig Belgrád és Újvidék közt másfél órát is tudnak késni a 75 km-es szakaszon, ha egyáltalán elindulnak.

Hazafelé menet elsétálok az albán pékség előtt; vasárnap éjszaka bezúzott kirakatát már kicserélték, a szerb honfiaknak remélhetőleg egy ideig nem lesz üzennivalójuk Európa számára.

Rituális zászlóégetés Belgrádban