Valamely társadalom intézményi, mentalitásbéli és habitusrendszerének fontos része a tabu.

Vannak olyan hipotézisek, amelyek hangoztatása nem tilos, de amelyeket - hallgatólagos megegyezéssel - a legszabadabb társadalom se vitat, saját kohéziójának, épségének, biztonságának, túlélésének érdekében. A tabu persze éppoly kockázatos fegyver, mint bármi más: mint a jog, mint az előítélet, mint az ízlés, mint a határőrség. Mindezek árthatnak, mindegyikük az elnyomás eszközévé torzulhat.

A cigánykérdéssel kapcsolatos tabu összetörése várható volt, mégis: szükséges jeleznünk, hogy most megtörtént. A jobboldali publicisztika - s ebben az egy, ritka, ám alapvető esetben mind a keresztyén-nemzeti, mind a neokonzervatív-neoliberális (internetes) újságírás - már régen ennek a tabunak a támadása révén támadja a romákat.

Ezt (részben tévesen) "politikai korrektségnek" nevezik (a "politikai korrektség" szülőhazájában pl. politikailag inkorrekt az iraki háború védelmezése, az egészségügy privatizációjának igazolása), s evvel sikeresen előállt a straw man, a szalmabáb, amelyre olyan - senki által nem osztott és nem hirdetett - nézeteket aggatnak, amelyeknek az ellenkezőjében hisznek a furfangos bírálók.

Magyarországon nagy sikerrel hitették el sokakkal, hogy a romák "politikailag korrekt" védelmezői azt hiszik: a magyarság (mint olyan) rasszista - ezt még soha egyetlen ember se mondta, s nem is lehetett volna rá oka -, hogy szerintük a roma eredetű bűnelkövetőkkel, szabálysértőkkel szemben nem szabad eljárni, hogy szerintük a romakérdésben főleg a fajüldözőkkel és fajgyűlölőkkel kell harcolni, maga a probléma - szerintük, állítólag - másodrendű, és így tovább. Ismétlem: ezek a nézetek nem léteznek.

Annak ellenére, hogy ez szalmabáb, a valódi világnézeti ellenfél helyébe állított fikció, amellyel a cigányság ellenfeleinek könnyű vitába szállniuk, mégis van az ún. "politikai korrektségnek" olyan aspektusa, amely valóságos. Ezt nem kell szégyellni, hanem őszintén beszélni róla.

Itt a bizony, bizony "politikai korrektségnek" tekinthető önkéntes öncenzúra arra késztet bennünket, hogy a nehéz helyzetben lévő, szűkölködő, támadott, áldozattá tett, kedvezőtlen sztereotípiáktól sújtott közösségeket, populációkat - lehetőleg - ne illessük becsmérlő jelzőkkel vagy akár nagyon éles bírálattal. Ez igen egyszerű erkölcsi megfontolás.

A romák - sok tekintetben csak látszólag - magas részaránya bizonyos bűncselekmények, kihágások, szabálysértések elkövetői között nem túl nehezen magyarázható jelenség. A mai cigányság a régi kelet-európai falu utolsó, életformájában, fogyasztásban, szokásrendjében, habitusában jócskán archaikus képviselője közöttünk. Az olvasó, ha máshonnan nem, Illyés Gyula, Veres Péter írásaiból jól tudhatja, hogy a nagybirtokon dolgozó földtelen, vagyontalan zsellér vagy "mezőgazdasági cseléd" (nem is olyan régen a paraszti népesség többsége) nem tekintette respektálhatónak az uradalmi vagyont (magántulajdont), ott vett el belőle, ahol tudott; nem tekintette a magáénak a m. kir. államot (joggal), szabályait nem tisztelte, nem tartotta be, bár csendőreitől rettegett (okkal). Az olvasó emlékezhet a közelmúlt szociográfiai irodalmára, amelyből kiderült, hogy a kelet-európai, így a magyarországi dolgozók a huszadik század második felében (se) respektálták az állami vagyont, s nem ismerték el a kisparaszti gazdaságok erőszakos egybeolvasztásából keletkezett "termelőszövetkezetek" tulajdoni jogigényeit se.

Lopott téglából épültek a nagy-budapesti agglomeráció szerény házai, lopott sodronyból készült az elővárosi "hobbitelkek" kerítése, a "fusizás" (a munkahelyen a dolgozók munkahelyen kívüli, egyéni céljaira fordított munka- és anyagfölhasználás) olyan elterjedt volt, hogy az üzemvezetőség kénytelen volt szemet hunyni, a "második gazdaságot" és az állami vállalatokon belüli magánvállalkozásokat (gmk) legalizálták. A nép többsége nem gondolta, hogy a kizsákmányolás és az elnyomás intézményeivel szemben - aztán később a bomlás szimptómáinak szaporodása során: bárkivel szemben - kötelezi az "enyém" és a "tiéd" szabatos megkülönböztetésének ősi parancsolata.

Ebből a roskadozó, támadott, szűkös, szenvedő világból származik szociális értelemben a kelet-európai, magyarországi cigányság. Hazánkban az állam mindig diszkriminatívan cigányellenes volt, beleértve a Rákosi- és a Kádár-korszakot (erről hatalmas terjedelmű szakirodalom szól), de a korábbi rendszer utolsó évtizedeiben a gazdasági változások szükségessé tették, hogy legalább az ipari proletariátus legaljára beengedjék a roma dolgozókat (bányászat, építőipar, mezőgazdasági "nagyüzem", közüzemek, szolgáltatások kisegítő ágazatai [köztisztaság, városi kertészet, útkarbantartás-kubikosság], vasút, szállítás-rakodás stb.). A roma dolgozók többsége faluról ingázott, kisebb része gettószerű városi nyomortelepekre szorult. (S el kell ismerni, hogy a "jóléti állam" szegényes kelet-európai változatában nagyobb volt a társadalmi igazságosság, nagyobb az egyenlőség, jobb a szociális biztonság, jobb a foglalkoztatottak aránya, egyenletesebben növekvő az életszínvonal.)

A rendszerváltással egyidejű hatalmas gazdasági válság, az ipar pusztulása, másfél-kétmillió munkahely hirtelen megszűnése, egész régiók gazdasági-társadalmi összeomlása nyilván először a legszegényebbeket, a leginkább kiszolgáltatottakat söpörte ki a foglalkoztatottak köréből, majd egész ágazatok szakmunkásait is - a piaci kapitalizmusban a csereérték termelésén kívüli szférában pedig nincs élet. A romák százezreit lökte vissza a válság a haldokló falvakba. S velük együtt a vidéki szegények halványabb bőrszínű százezreit is, akiknek azonban valamivel könynyebb volt a városokba menekülniük - de nem sokkal.

Az amúgy is elsorvadásra ítélt népjóléti rendszer roskadozott az ellátásra várók számának megötszöröződésétől. A népjóléti, társadalombiztosítási, szociális gondoskodási intézményrendszer túlélését csak a brutális szelekció tehette lehetővé, ebben a szűrésben-válogatásban pedig természetesen megjelentek a faji-etnikai előítéletek is mint szelekciós kritériumok, de megjelent az a világszerte érezhető mentalitásváltozás is, amely a tizenhetedik század óta először, újra büntetendőnek tekinti a - bármilyen okból bekövetkezett - "munkátlanságot". Ebben a majdnem tökéletesen zárt, reménytelen univerzumban vált szinte általánossá az ún. "megélhetési bűnözés", amely elsősorban más szegények megrövidítésére hajtotta a szegényeket, amely a tőkés társadalom normáinak (szorgalom, zokszó nélküli türelem, a legigazságtalanabb egyenlőtlenségek néma és engedelmes elfogadása, a "sikertelenség" miatti - többnyire teljesen indokolatlan - önvád, az egyéni kiutak törvénytisztelő keresése, "öngondoskodás", szuverén individualizmus, megtakarítás-fölhalmozás, lemondás élvezetekről, a tulajdon és a társadalmi hierarchia tisztelete, a "tanulásnak" és "átképzésnek" mint a státusváltoztatás eszközének az álságos mítosza) amúgy is gyönge elfogadottságától igen hamar eljutott teljes elutasításukig. Ez pedig a legtragikusabban szembeállítja egymással azokat, akiknek még van valamijük, azokkal, akiknek már nincs - és nem is lesz - semmijük, s ez utóbbiak legtöbbje, bár távolról se mindegyike: roma. Ez magyarázza sok segélyre, állami támogatásra szoruló kelet-európai, így magyarországi szegénynek (ezek között döbbenetes módon romák is vannak) azt az öngyilkos, önromboló beállítottságát, amely miatt ellenzik a segélyeket, nehogy a cigányok is kapjanak belőlük.

A magyarországi polgári közvélemény elvárja a vegetatív alig-élet legbűzhödtebb bugyraiba kényszerített szerencsétlenektől, hogy viselkedjenek illedelmesen, ismerjék el, hogy ők a hibásak nyomorukért (ami persze aljas hazugság), ne dühöngjenek, ne csapkodjanak, ne raboljanak, ne szúrjanak, ne gyújtogassanak, és - legalábbis mások szeme előtt - egymást se merjék bántani, mert ez zavarja (s bizony zavarja) polgári nyugalmunkat.

Sőt: előbb tegyenek szert finom modorra, aztán majd segítünk, ha úgy tartja úri kedvünk.

Mindez minden szegényre igaz, de a romáknak - a szörnyű nyomoron fölül - még további gazságokkal kell megküzdeniük. Nem mendemonda, hanem tudományosan igazolt összefüggés: a munkaadók faji-etnikai eredet szerint diszkriminálnak a munkásfölvételnél. Nem rágalom, hanem minden áldott nap tapasztalható rögvalóság: az állam és a társadalom nem segít a komparatív hátrányok kompenzációjában, kiegyenlítésében, nem egyenlíti ki pozitív diszkriminációval a negatív diszkriminációt (a hátrányos megkülönböztetést) még akkor se, ha bizonyos kormányzati tényezők erre tettek - a körülményekhez képest - bátor kísérletet. Mélyen jellemző Magyar Bálint népszerűtlensége, aki az elemi iskolai oktatásban tapasztalható szegregáció (faji elkülönítés) enyhítésére tett erőfeszítéseket: rendeleteit nem tartják be, nem hajtják végre, az "integrációért" megjutalmazott iskolák vígan szegregálnak, és az álszent mentegetőzések száma légió. "Önkormányzati" rendszerünk (az állam szerves része) ma is olyan, mint az Eötvös József és Szalay László, Csengery Antal, Trefort Ágoston által bírált korrupt és zsarnoki municipális (vármegyei) rendszer idején: A falu jegyzője és a Reform semmit nem vesztett időszerűségéből, csak ma láthatólag nem nagyon vannak szabadelvűek, akik hajlandók volnának tanulni belőle. A központi kormányzat pedig jól szabott vállát vonogatja: amikor az államnak - még az ilyen "későpolgári" államnak is - könyörtelenül be kellene avatkoznia, és meg kellene szüntetnie a "szabad iskolaválasztásnak" nevezett szegregációs ürügyet, akkor még a munkaügyi és népjóléti minisztert is leintik; a hölgy azóta meg se mukkant.

Ehelyett hol durvábban, hol finomabban a romákat hibáztatják, akiknek az - olykor csakugyan aggasztó - viselkedése, tömeges normaszegése előrelátható volt, elkerülhetetlen és morálisan nem teljesen indokolatlan. Mégis mit vár a társadalom azoktól, akiket bánt, üt-ver, megaláz, nyomorba taszít vagy nyomorban tart? Derűs, vidor zöngeményeket? Elképesztő, hogy a roma lakosság türelme mostanáig is kitartott.

A nyugati baloldalon még azt sem engedi meg - és igen helyesen nem engedi meg - a "politikai korrektség", hogy a merényleteket elkövető (és helyeslő) muzulmánokat, az elővárosokat lángba borító afrikai srácokat a kollektív előítélet megbélyegezze, hogy megszabaduljon a társadalmi igazságtalanság kulturális és erkölcsi súlyától. Ez persze semmihez sem elég, és a fajgyűlölet példátlan mértékben terjed. Jörg Haider és Pim Fortuyn tehetségtelen kezdő volt Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnökhöz képest, aki az észak-afrikaiaktól rettegő népesség előítéleteit kihasználva nyerte el díszes székét az Élysée-palotában, s az, amit ma ún. "mérsékelt" pártokhoz tartozó brit, német, olasz politikusok mondani mernek a "beilleszkedésről", az "idegenek" kulturális és beállítottsági "hibáiról", azt a szélsőjobboldalon se nagyon merték egy évtizeddel korábban. "Beszélj románul, hiszen román kenyeret eszel" - ezt már hallottam.

Természetesen sem az iszlám fundamentalizmus, sem az elővárosi melósok autójának a fölgyújtása - sem a magyarországi nyomornegyedek lakóinak egyre erőszakosabb és anómiásabb elkeseredése - nem ment meg senkit az elnyomástól, a kilátástalanságtól, az emberhez méltatlan élettől. De büntetni a szerencsétlenséget - ez az igazi szégyen. A hirszerzo.hu internetes újságban olvasok "a szabadelvű rendpártiság" javallatáról a romakérdésben, és sokan könnyedén szavalnak olyasmiket akár a középtől balra fekvő politikai tájakon (még felelős kormányférfiak is), hogy a megoldás: el kell venni a cigány gyerekeket a szüleiktől, és napközis óvodákban, bentlakásos iskolákban, hatékony javítóintézetekben átnevelni őket. Még a gyerekeiket is el akarjátok venni? A roma anyák és apák talán nem szeretik a gyereküket? Vagy ne szeressék? Legyenek a gyerekeikből az új kapitalizmus janicsárjai?

A rendszert kell megváltoztatni - legalább alaposan megreformálni -, a rendszert, amely a csereérték termelésén kívül nem ismer más jogcímet az életre, amelyben (a tőkén kívül) az egyetlen jogosultságot teremtő életváltozat a munka, s ez az a rendszer, amely a munkából taszít ki milliókat. Vagy el kell törölni ezt a kritériumot, és beletörődni, hogy a mai szerkezetben a munkából kilökött embereket a társadalomnak emberhez méltó körülmények között el kell tartania, vagy munkát kell adni mindenkinek - ez utóbbi a nehezebb, talán lehetetlen (mármint a posztfordista, "globális" kapitalizmus viszonyai között).

A társadalmunk által vígan eltűrt paramilitáris újfasizmus - s éppen az a rémítő, hogy ezt a fasizmustól egyébként undorodó közvélemény tűri el - éppúgy ennek a helyzetnek a terméke, mint az éhezők "bűnözésnek" nevezett iránytalan lázadása. Mintegy hetven esztendővel ezelőtt Kovács Imre "néma forradalomnak" nevezte a szekták elterjedését a nyomorgó Alföldön. A nyugtalanítóan terjedő
rasszizmus is ilyen "néma forradalom", a torz társadalommal szembeni torz, emberellenes és öndestruktív ellenállás. Csakugyan fölháborító, amit ezek a rohamosztagosok beszélnek, mutatnak és tesznek, de még fölháborítóbb, ahogyan ünnepelhetik magukat zászlaikkal és jelvényeikkel a tárgyalás közben és a menetrendszerű fölmentő ítélet után a bírósági tárgyalóteremben. A hatályos törvény szerint nem szabad csinálniuk, amit csinálnak -, de az állam fél tőlük. A különféle gárdák és őrseregek alapítása és működtetése tilos, ám ennek a hatályos jog szerinti tilalomnak senki nem mer érvényt szerezni.

Nem ez a lényeg.

A baj gyökere: képtelenek vagyunk megakadályozni, hogy a kizsákmányoltak, elnyomottak, kirekesztettek bőrszín, tradíció, felekezet, nemzetiség, állampolgárság szerint megosztottan szembeforduljanak egymással, és segítsenek fönntartani azokat az állapotokat, amelyektől szenvednek. Képtelenek vagyunk rákényszeríteni az államunkat, hogy teljesítse a kötelességét - nem pusztán a neonácik vagy az alultáplált terménytolvajok ellen, hanem - valamennyi honpolgár biztosított megélhetése, nyugalma és egyenlő méltósága tekintetében. Ameddig ezt nem tesszük, addig jól táplált és jól öltözött honfitársaink ne prédikáljanak erkölcsöt a szenvedőknek.

A szerző egyetemi oktató