Nyugatra tartanak a szakemberek
A biztos állás önmagában már nem elég vonzerő a Nyugat-Dunántúlon dolgozók, főként a fiatalok számára: ők elsősorban jól fizető munkahelyeket keresnek. Akik a hiányszakmák valamelyikében járatosak, meg is tehetik, hogy válogassanak. Az alacsony bérek miatt egyre többen veszik nyakukba a világot. A szakmunkások általában nem mennek messzebbre Ausztriánál, noha most már Franciaországba is jelentős kedvezményekkel, könnyítésekkel csábítják őket. A feldolgozó- és az építőiparban foglalkoztatottak, valamint a gépkezelők, a lakatosok, a hegesztők, a mechatronikusok, a villanyszerelők, a szakácsok, a pékek, a pincérek könnyen találnak maguknak jól jövedelmező állást szomszédainknál. Csak Burgenlandban nyolcezernél többen dolgoznak, de Ausztria távolabbi tájain is egyre több magyar keresi a kenyerét.
A magyar és az osztrák szakszervezetek közelmúltbéli felmérései is azt mutatták: nálunk az állásválasztás legfontosabb motivációja a fizetés. A több pénz érdekében a magyarok a szociális státusvesztést is elfogadják: akkor is Ausztriában helyezkednek el, ha szakmájukban idehaza nagyobb becsben tartott beosztásokat ígérnek nekik, de a kintinél kevesebb pénzért.
Ausztriában lényegesen magasabbak a bérek. A minimálbér például ezer euró, azaz három és félszer annyi, mint Magyarországon. Ráadásul nyugati szomszédainknál kevesen kényszerülnek arra, hogy csak a minimálbérért dolgozzanak. Ma már a magyarokat sem ennyiért foglalkoztatják, igaz, fizetségük általában valamivel kevesebb az osztrákokénál, de megközelíti az ottani iparági átlagot.
Ha mindenekelőtt a jövedelmek irányítják a munkaerő mozgását, a keresetek jelentős növelésével lehetne hazai pályán tartani a hiányszakmákkal rendelkezőket. Enélkül a nyugati határ térségében olyan méreteket ölthet a munkaerőhiány, hogy az már az idén veszélybe sodorhatja a térség gazdasági fejlődését - állítják a nyugat-dunántúli regionális munkaügyi központ vezetői.
Kérdés persze, hogy a gazdasági környezet arra ösztönzi-e a munkaadókat, hogy többet költsenek bérekre, vagy inkább arra, hogy még keletebbre költözködjenek, ahol ennyiért is találnak szakértelmet. A külföldi befektetők ugyanis már most magasnak tartják a magyar béreket, például a lengyelekéhez viszonyítva. A mobilabb külföldi középvállalkozások könnyedén szedik a sátorfájukat. Ha pedig már nekiindulnak, aligha állnak meg Magyarország keleti felén - ahol olcsóbb a munkaerő -, hanem távolabb, a határon túl vernek csak tanyát. A hazai munkaadók - a magas adóterhek miatt - nemigen képesek kigazdálkodni az Európában versenyképes béreket.
A térségben maradni szándékozó társaságok előbb-utóbb valószínűleg mégis rákényszerülnek arra, hogy bizonyos szakmákban lényegesen megemeljék a kereseteket. Akkor pedig tovább éleződik a kérdés: elfogadható-e, hogy ugyanazért a munkáért jóval magasabb bért fizessenek Győrben, mint történetesen Salgótarjánban vagy Nyíregyházán? Mennyire tarthatók fenn egy ilyen kis országban az országrészek között tapasztalható jelentős jövedelemkülönbségek?
Az a korábbi remény nem vált valóra, hogy egyre élénkebb lesz a társadalmi mobilitás: a keleti meg az észak-magyarországi területek munkavállalói majd Győrbe és környékére költöznek dolgozni. Sok minden szabott ennek gátat, nem utolsósorban az ingatlanárakban mutatkozó jelentős különbség.
A nyugat-dunántúli szakemberhiányra a munkaadók egy része saját képzéssel próbál reagálni. Ebben a tekintetben amúgy is rendkívüli módon hátul kullogunk Európában. Míg a fejlett ipari országokban a vállalatok szakembereik hetven százalékát maguk képzik, Magyarországon ez az arány a harminc százalékot sem éri el. Ráadásul ez a gyakorlat főként világcégek magyarországi leányvállalataira jellemző - például az Audira -, nem pedig a középvállalkozásokra, amelyeket a legérzékenyebben érintheti a szakemberhiány.
A létszámhiánnyal küszködő társaságok azzal is megpróbálkoznak, hogy a közeli Szlovákiából hozzanak még több munkavállalót. Reggelente Győrbe és Komáromba összesen csaknem száz busz szállítja a dolgozókat. A szlovákok azért jönnek, amiért mi megyünk Ausztriába: a magasabb jövedelemért. Ám a schengeni határnyitás után ők is inkább Ausztria felé kacsingatnak. A mostani ingázókat meg lehet tartani, újak tömeges átcsábítására azonban nemigen van lehetőség.
A Nyugat-Dunántúlon jelenleg 436 ezer ember keresi a kenyerét. A térség további gazdasági fejlődésének egyik feltétele a foglalkoztatottak számának növelése, aminek mind inkább gátat szab a megfelelően képzett szakemberek elvándorlása. A hozzáértők nem véletlenül kongatják a vészharangot.
