A megbékélés törvénye és ára

Tavaly októberében fogadta el a spanyol képviselőház a polgárháború (1936-1939) és a Franco-diktatúra üldözötteinek, áldozatainak érdekében született törvényt "a történelmi emlékezetről", melynek deklarált célja az, hogy visszaállítsa mindazok becsületét, akiket "ilyen vagy olyan motívumok miatt" üldöztek. A látszólag homályos, de a spanyolok számára érthető meghatározás arra utal, hogy a polgárháború idején mindkét fél oldalán voltak törvénytelenségek.

A szerző történész

A további felsorolás azt is világossá teszi, hogy itt nem azonos súlyú kérdésekről van szó. 1939-1975 között ugyanis már a diktatúra önkénye volt az úr. Ennek áldozatai pedig a köztársaságiak: "azok, akik szabadságukat vesztették el, börtönben, kényszermunkán vagy koncentrációs táborban szenvedtek határainkon belül vagy kívül". Ez utóbbi utalás a náci táborokba került spanyolokra vonatkozik.

A 25 cikkelyből álló törvény az erkölcsi és anyagi kárpótlás, kártalanítás részleteiről, a diktatúra emlékeinek, szimbólumainak közterekről, közintézményekből való eltüntetéséről rendelkezik, a történettudomány és a levéltárak feladatait fogalmazza meg, megteremti a feltételeket a közelmúlt forrásainak tudományos elemzésére.

Miért vártak ezzel harminc évig? A válasz több elemből állhat össze.

Mindenekelőtt egy sokkoló tapasztalatból. Franco tábornok halála (1975. november 20.) után izzó indulatok lobbantak fel a sajtóban. A lefojtott fájdalom és gyűlölet lángjai új pusztítással fenyegettek. Ezeknek az éveknek az újságjai egy új polgárháború felé való sodródást mutatnak. Aztán 1977 végén, amikor a híres Moncloa-paktum megszületett, hirtelen eltűntek a politikai sajtóból a közelmúlt sebeit felszakító írások. Az elemzők osztják azt a véleményt, hogy a gyors, békés és sikeres átmenetet megalapozó, ismert paktummal egy időben egy le nem írt egyezség is született a pártok vezetői között. Ezt a "hallgatás paktuma" elnevezéssel illetik, s a lényege az, hogy a pártok mindegyike lemondott arról, hogy politikai vitáiban a múltból és a múltban keres érveket. A francoista fegyveres erők és erőszakszervezetek, a biztonsági szolgálatok és hálózatuk évtizedekre tabutémává váltak és kikerültek a politikai vitákból.

A demokratikus átmenetért munkálkodó politikai pártoknak számolniuk kellett a fegyveres erők felső vezetésének nyílt demokráciaellenességével is. 1977-1981 között több puccskísérlet jelezte ezt. A "hallgatás paktumának" a katonák és a csendőrség lojalitását is biztosítania kellett.

Mindenesetre e csöndegyezség elsősorban a köztársaságiaktól, a baloldaliaktól és a korábban üldözött kisnemzetektől (baszkok, katalánok, gallegók) kívánt erős önmérsékletet.

A diktatúra által meggyilkoltak száma 200 ezerre tehető, 35 ezren tűntek el, ők máig ismeretlen tömegsírokban nyugszanak. A politikai foglyok számát 250 ezerre teszik. Közel 400 ezer személyt bocsátottak el állásából (elsősorban tanítókat, tanárokat, egyetemi oktatókat), akik a köztársaság alkalmazásában álltak. A száműzetésbe menekültek száma megközelítette a 450 ezret. Börtön várta mindazokat, akik "mások" voltak: a köztársasági pártok tagjai mellett a kisnemzetek nyelvét, kultúráját védőket, a kisegyházak híveit, a cigányokat, a szabadkőműveseket, de az utcalányokat és a homoszexuálisokat is. A koncentrációs táborok létéről, a büntető munkaszolgálatos zászlóaljakról most szerzünk csak tudomást, ahogy a politikai foglyok közmunkákon való tömeges alkalmazásáról is.

A diktatúra kizárta a nemzetből a köztársaságiakat. Ők a "nem-Spanyolország", a kommunisták, zsidók és szabadkőművesek pedig az "anti-Spanyolország" lettek.

A Franco-rendszer a polgárháború áldozatai közül csak az ő oldalán állókra emlékezett. Csak nekik járt emlékezés és kárpótlás. A háború után minden faluban, városban felállították az "Elesettek Keresztjét", amelyeken csak a "nacionalista" tábor halottainak nevei olvashatók. A köztársasági halottak nem léteztek. A "nacionalisták" özvegyei, árvái kárpótlást, segélyeket, nyugdíjat, ösztöndíjakat kaptak, a hadirokkantaknak jártak az újságosstandok, a trafikok, a benzinkutak és az állami munkahelyek. Ilyen helyzetben érkezett el 1975, és kezdődött meg a demokratikus átmenet.

A "hallgatás" paktumának elfogadása mögött többfajta magatartás rejlett. A polgárháború elszenvedőiben a félelem munkált, hiszen a fegyveres testületek érintetlenek maradtak. Gyermekeik a demokrácia áraként elfogadták a hallgatás egyezségét, legfeljebb az "amnéziás átmenetről" írtak keserűen.

Ahogy Julio Aróstegui, az ország egyetlen Történelmi Emlékezet tanszékének (Madrid, Complutense) professzora megírta: az unokák nemzedéke volt az, amelyet immár személyes élmények és indulatok nélkül érdekelt nagyszüleik múltja. E generáció kezdeményezésére születtek azok a civil szervezetek, amelyeket az elhallgatott múlt feltárása érdekelt. Hetvennél több egyesület, társaság született: Fórum az Emlékezetért, Társaság a Történelmi Emlékezet Visszaszerzéséért, a Polgárháború áldozatainak Egyesülete, a Francoizmus Által Üldözöttek Családtagjainak Társasága, a Nemzetközi Brigádok Barátai stb.

E szervezetek kezdték el keresni a tömegsírokat, a koncentrációs táborok helyét, levéltárakban kutatták az áldozatok névsorait. Emlékhelyeket hoztak létre, elhallgatott köztársasági politikusokról jelentettek meg írásokat. A helyi önkormányzatokat, a tartományi kormányokat és parlamenteket kezdeményezésekkel bombázták. E tevékenység nyomán kezdtek a múlt titkai feltárulni. A legtöbbet szenvedett régiók: Katalónia, Baszkföld, Asturias, Extremadura parlamentjei hozták létre az első vizsgálóbizottságokat a múlt feltárására, a tömegsírok felkutatására, s ezek hozták az első kárpótlási rendeleteket.

Mozgalom indult, hogy a francoista rögtönítélő bíróságok ítéleteit semmisítsék meg. Ezt a szocialisták fel is karolták. Erre vonatkozó törvényjavaslatukat azonban a jobboldali kormányzó néppárti többség leszavazta 2002-ben. Ez az év azonban meghozta az első áttörést is. A madridi képviselőház elítélte a köztársaság elleni, Franco-vezette felkelést. 2003-ban pedig Navarra parlamentje emlékezett meg a 3000 kivégzett köztársaságiról.

E kezdeményezések tömegmozgalommá szélesedtek. A latin-amerikai országokban megszülető "Igazság és Megbékélés Bizottságai", amelyek Argentínában, Uruguayban és Chilében kezdték el vizsgálni a diktatúra tetteit, nagy figyelmet keltettek Spanyolországban.

Az ezredforduló után számos esemény, gesztus jelezte már az "olvadást". Ilyen volt például Santiago Carrillo 90. születésnapja (2005), amikor a kommunista vezetőt, az eurokommunizmus teoretikusát 300 politikus köszöntötte: minden politikai párt!

A Spanyol Szocialista Munkáspárt 2004-es győzelme után kezdődött meg a törvény előkészítése. A második köztársaság kikiáltásának 75. évfordulóját, 2006-ot törvény nyilvánította a "Történelmi emlékezet évének", leszögezve, hogy a második köztársaság volt a mai, demokratikus Spanyolország előzménye.

A törvény előkészítésének ideje alatt a radikális nacionalista katalán Köztársasági Baloldal közreadott egy törvénytervezetet, melynek központi gondolata a törvénytelenül létrejött diktatúra felelőseinek számonkérése és megbüntetése volt. A tervezet szerint 1975 után nem történt meg a diktatúrával való szakítás, az sokfajta formában tovább él. Ezért követel szakítást, új alapra helyezve a politikai rendszerváltást.

E tervezet a hadbíróságok ítéleteinek megsemmisítése, az áldozatok és leszármazottaik kárpótlása és az erkölcsi elégtétel mellett, a jogtalanul elkobzott vagyonok visszaadását is tartalmazta, nemcsak egyéneknek, de szervezeteknek, egyesületeknek is. Benne volt a "múzeumosítás" programja is. Létre kívánta hozni a Terror Házát, minden volt munkatábort és tömegsírt emlékhellyé alakította volna. Követelte a köztársasági rangok, kitüntetések visszaadását és a francoista titulusok, kinevezések, kitüntetések megsemmisítését.

Az elnyomó szervezetek levéltárainak iratait katalogizálta és digitalizálta volna, nyilvánosan hozzáférhetővé téve azok adatait.

A jobboldal az együttélés paktumával való szakításként értelmezte a törvénytervezetet, és gúnyos szójátékkal "memoria histericának" minősítette azt, s a polgárháború idején a katolikus papokkal, hívőkkel szembeni atrocitásokkal példálózott.

A szocialista kormány által benyújtott törvényjavaslat a megbékélés és emlékezés filozófiájára épült. Lehetővé teszi, hogy egyéni kérelem alapján minden érdekelt nyilatkozatot kaphasson ártatlanságáról és anyagi kártérítéshez való jogáról.

Átfogó rendelkezéssorozatot tartalmaz a tömegsírok, koncentrációs táborok felkutatásáról, az exhumálás feltételeiről, a méltó temetésről. Előírja azt is, hogy a diktatúra szimbólumait, emlékműveit és szobrait el kell tüntetni a közterekről. Ez nagy feladat lesz, hiszen jelenleg csak Madridban 136 utca őrzi francoisták nevét. És sok emlékmű is lehet még az országban. Franco tábornok szobrát is csak 2005-ben távolították el Madrid egyik központi teréről. Külön említik az "Elesettek Völgyét", amely a diktatúrát dicsőítő emlékhely volt. Itt található a Falange alapítójának, José Antonio Primo de Riverának és Franco tábornoknak a sírhelye. Az emlékhelynek köztemetővé kell válnia, minden elesett emlékművévé.

A legfigyelemreméltóbb azonban az utolsó, 25. cikkely. Ez arról rendelkezik, hogy az érintetteknek joguk van betekinteni a diktatúra róluk szóló irataiba. Egy szigorú korlátozással. Ha ugyanis az iratban szerepelnek az eljárást lefolytatók nevei, az okmányt az érintett nem kaphatja meg, csak egy erről szóló kivonatot. Mert az iratban szereplő (a diktatúrát képviselő) személyeket védeni kell - írja elő a törvény.

S hát, ez a törvény lényege. Az 1977-ben kötött "hallgatás paktumából" csak a történelem tabuja válik érvénytelenné. Az elnyomó apparátusok és bíróságaik összetétele, a személyes felelősség szintje tabu maradt.

De ennek megtörése - a Köztársasági Baloldal kivételével -, nem is jelent meg a civil szervezetek követelései között, s a történész közvélemény ezeknek az iratoknak a kapcsán sem kérte a levéltári törvény megváltoztatását. Ez ugyanis 50 évben határozza meg a levéltári kutatás tilalmát.

A baloldali értelmiség egy része ugyan "koffeinmentesnek" minősítette a törvényt, de tudomásul veszi, hogy ennek elfogadása a társadalmi nyugalmat nem rendítette meg

A törvényt 185 igen, 137 nem szavazattal és 28 tartózkodással fogadták el. A szocialisták mellett a jobbközép katalán Konvergencia (CiU), a baszk nacionalista párt (PNV) és a zöldek is támogatták. Ellene szavazott a katalán Köztársasági Baloldal és a jobboldali Néppárt, amelynek azonban több tagja is tartózkodott, vagy a törvény mellett szavazott.

A kutatások árnyalt közvéleményre utalnak: a megkérdezettek 54,1 százaléka elfogadja a törvényt, 24,8 százaléka elutasítja, 20,1 százalékának pedig bizonytalan az álláspontja.

Amint egy történész ismerősöm írta a szavazás után: Spanyolország nyugodt. A többség elfogadta a törvényt, még azok közül is sokan, akik radikálisabbat vártak, mert ez a társadalmi béke - és talán a spanyol fejlődés ára. A bosszú, a leszámolás, az "új rendszerváltás" nem kapott támogatást.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.