Csak a háttér változott

Kovács Bence

Kovács Bence Hosszú évek után ez most végre egy olyan karácsonyi vásár lesz, amely nem üszkös romok vagy vakrozsdás traverzek társaságában várja a publikumot. Az egykori ORI-ház helyén büszkén meredez az új üveg-acél palazzó, már nem a magasépítő melósoknak kitett stekklámpák, hanem meghitt neonfények adják a hátteret a Vörösmarty téri pavilonvárosnak. Micsoda különbség.

Amúgy más különbség nagyon nincs. A Budapesti Karácsony című felvonulás főszereplői nagyjából ugyanazok, akik tavaly is itt voltak, meg azelőtt, és így tovább; a rutinos bóklászó nem dől hanyatt a felhozataltól, amelyet ezúttal is a fatálas-mézcsorgatós-cseréptálas-kürtőskalácsos vonulat határoz meg. Tisztességes, gyakran kifejezetten szép, de többnyire az unalomig ismert holmik: ki veszi meg tizedszer is ugyanazt a sótartót? Van viszont egy örömteli változás, nevezetesen, hogy eltűnt az a bizonyos keményített, herezacskó alakú pénztárca, amelyen a 80-as évek eleje óta vihogunk, kicsit keserűen.

A vásár alaphangulatát azok a karácsonyi fények adják, amelyeket szerdán négy polgármester, plusz egy arra járó kisfiú kapcsolt fel. Kicsit talányos az alapmotívuma, nehéz eldönteni, hogy stilizált rénszarvasagancs, félbevágott magyallevél, avagy a Mikulás szánjának parafrázisa-e, de talán pont az a lényeg, hogy nem kell eldönteni. Erre az alaphangulatra telepszik rá a másik uralkodó motívum, az aranyáron mért sült kolbász illata, amely a paprikafürtökkel és fokhagymafüzérekkel ékesített házikókból kanyarog végig a Belvároson, egészen a Ferenciek téri aluljáróban pihenő hajléktalanok orráig. Kiegészítésül ott van még a forralt bor és az aromáját meghatározó szegfűszeg illata, valamint a népi muzsikaszó; ottjártunkkor a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes ropta; a közönségből ragadtak maguknak partnert, volt nagy vidámság.

Ahogy már utaltunk rá, a kínálatban sok újdonság nincs. Megint itt vannak a horgolt angyalkák, rengeteg gyertya és nyakék, a bicskaarzenál, az adventi koszorúk, a honfoglalás korszakát idéző nemezcuccok, íjak-nyilak, tarsolylemezes övtáskák, aztán a csavaros rendszerű diótörők, a rácson lógó kerámiahalak meg a vicces ábrázolatokkal ékesített bögrék. Újra itt van a szőlőfürt, gálya és vadászpuska formájú palackokba kiszerelt bor, a merített papír, olyan szövegekkel, mint például, hogy Warum ein bier besser als eine frau?, azaz miért jobb a sör a nőnél, az illatos narancsfüzér, a Csonka-Magyarországot a Nagy-Magyarország keretén belül ábrázoló fa falióra, a mézeskalács, táska, kesztyű, sapka és kézi szőttes. Tavaly nem láttuk viszont - talán nem figyeltünk eléggé? - azt az embert, aki egyebek között Siófok feliratú fémlappal szerelt kulcstartót árul a karácsonyra készülődő közönségnek. Annyira nem dícsérnénk, ahogy azt a lappsapkás hölgyet se, aki leölt állatok szőrméit árulja az igazi Mikulás lakhelyére, azaz a finnországi Rovaniemire utaló felirattal a háta mögött.