A legvédtelenebbek
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a napokban adott ki közleményt, amelyben a bejegyzett élettársi kapcsolat ellen tiltakozik, mert úgy ítéli meg, a polgári törvénykönyv módosítása "veszélyes támadás a család ellen". Pedig önmagában a család sem jelent garanciát.
Családi környezetben fordult elő, hogy egy kétéves kisfiút harci kutyák téptek szét, egy kislányt a nagyapja megerőszakolt, és tudjuk jól: a gyerekek több fizikai bántalmazást szenvednek el családon belül, mint kívül. És az iskola? Egy Szabolcs megyei kisközség iskolájában a szülők elmondása szerint a rajztanár úgy megvert egy kamasz fiút, hogy koponyazúzódással kórházba kellett vinni, máshol az igazgató rendszeresen fenékbe rúgással büntetett.
Ezek persze a bántalmazás extrém esetei, a lelki sérelmek sokkal gyakoribbak - viszont kevésbé tetten érhetők. Hiába vannak jogai a gyereknek a közoktatási intézményekben, a szülők sem mindig tudják megvédeni őket, ha "rájuk száll" a tanár. Vagy az osztálytársak, akik a kiközösítés technikáit legalább olyan jól alkalmazzák, mint a felnőttek. "Az egész életem arról szól, hogyan dolgozzam fel az iskolai sérelmeket" - mondta egyik ismerősöm, aki nem az érettségi ünnepség után, hanem hatéves korában lépett a nagybetűs életbe, amikor először nem fogták meg a sorban a kezét. Mert a védtelenségnek is van hierarchiája. Az iskolában szerencsére csak ritkán elcsattanó pofonok hírét joggal követi a felháborodás, az utolsó padban egyedül ülő cigány gyerekek ezreinek érzéseivel nem szembesül a közvélemény.
Választások idején hangzatos szónoklatokban, kormányalakításkor nemzeti stratégiában kötelezi el magát a gyerekek mellett a politikus. Miközben előírásokat eszelnek ki a lámpakapcsolók kötelező lejjebb szállításáról, a fővárosban az idén megszűntek az úgynevezett hetes bölcsődék és óvodák. Azok az intézmények, amelyek a túlélés érdekében éjjel konyhákon mosogató, nappal feketén takarító szülők gyerekeire vigyáztak hétfőtől péntekig, és évente néhány százmillióért talán az utolsó esélyét jelentették családok egyben maradásának. A baloldal éppoly néma maradt, mint a szolidaritást újabban felfedező jobboldali ellenzéke vagy a családok védelmében gyakran szót emelő egyház. A védtelenek közt a legvédtelenebbek érdekében nemhogy aláírásgyűjtésre, még egy közleményre vagy körlevélre sem futotta.
A politika, persze, nem mindenható. Nem tud kivédeni minden apai pofont, nem akadályozhatja meg az iskolai kiközösítések mindegyikét, nem képes megmenteni minden fontos intézményt. De legalább mutathatná azt, hogy védeni akarja a gyerekeket, és - nehéz gazdasági körülmények ide vagy oda - nem engedi el a kezüket. Így talán erősíthetné azt az értékrendet, amely szerint a gyerekek minden körülmények között az elsők.