A szocialisták baloldali lelkiismerete az elmúlt hetekben egyre elevenebb. Baloldali lelkiismeretük tiltakozott az ingatlanadó ellen is. Mondhatott bármit a pénzügyminiszter és a miniszterelnök, aki nyilvánvalóan a fiskális szempontok rabjává lett, a költségvetési bizottság MSZP-s alelnöke bejelentette: ingatlanadó pedig nem lesz, a frakció eldöntötte. Korábban ugyan a frakció büszkélkedett az Új egyensúly programmal meg a konvergenciaprogrammal, amelyekben 2008-ra ígérték az általános ingatlanadó bevezetését, de akkor még nem lázongott a lelkiismeret. Nem tudom persze, miféle baloldali lelkiismeret az, amely a nagy értékű ingatlanok tulajdonosait óvja attól az adótól, ami szociálisan kétségtelenül méltányos lenne. Már csak azért is, mert a nagy ingatlanok jó része az adózás elől elrejtett jövedelmekből épült.

Olyannyira feltámadt a baloldali lelkiismeret, hogy egy frakcióvezető-helyettes azt is bejelentette, hogy a szocialista frakció nem támogatja vasúti szárnyvonalak bezárását, ha azzal nem értenek egyet az érintett önkormányzatok. Márpedig egyikével sem értenek egyet. Hogy mi a baloldali abban, ha szinte üres vasúti szerelvények közlekedését finanszírozzák a magyar adófizetők, miközben évtizedek óta tudjuk, hogy a vasút reneszánsza a nagy tömegű szállítások vasútra terelését, a távolsági expresszforgalom és a nagyvárosi bejáró forgalom vasúton tartását jelenti, a kis forgalmú mellékvonalak forgalmának fenntartását azonban nem, hiszen arra való az autóbusz. Bajok vannak ezzel a baloldali lelkiismerettel.

Az egészségüggyel kapcsolatban is. Vajon mi sértheti jobban a baloldali lelkiismeretet, ha valóban baloldali, mint a betegek kiszolgáltatottsága? Mint a hálapénz, amit a tehetős beteg könnyedén kifizet, hogy időben megkapja a kívánt ellátást, míg a szegény beteg sokszor utolsó megtakarításait kénytelen erre fordítani, ha egyáltalán öszsze tudja kaparni az egy-egy komoly műtétnél elvárt tízezreket? A szocialisták mégis felsorakoznak a riogató Fidesz mellé, amikor ragaszkodnak az állami tulajdonos dominanciájához, mintha az egészségügyi magánvállalkozás bárhol Európában veszélyeztetné a gyógykezeléshez való hozzájutást. Mintha a hozzánk hasonló helyzetű Szlovákiában és Csehországban nem működne hosszú évek óta a versengő biztosítók rendszere regionális kötöttségek nélkül, és anélkül, hogy bárki kiszorulna az ellátásból, vagy bármi igazolódna a nálunk hallható riogatásokból.

A két kormánypárt a nyáron kompromisszumot kötött az egészségbiztosítási reformról. Ez a kompromisszum - szemben az SZDSZ elképzeléseivel - eleve kizárta, hogy magánvállalkozások szabadon beléphessenek az egészségbiztosítási piacra, ott csak állami többségű pénztárak lehetnének jelen. Ez a kompromisszum e pénztárak számára eleve kiosztaná a megyék lakosságát, értelmetlenné téve, hogy a pénztárak komolyan versenyezzenek a biztosítottakért. Az egészségügyben mindenképpen nehéz megteremteni olyan valóságos verseny feltételeit, ahol a fogyasztó az úr, ahol a szolgáltatók - az orvosok és a kórházak - nagy erőfeszítéseket tesznek a betegek jobb kiszolgálására, és emiatt javul a betegek pozíciója, s eltűnik a hálapénz. Nehezíti ezt az orvos oldalán levő információs előny, a kórházak gyakori monopolhelyzete egy-egy városban vagy megyében, és az orvos-beteg kapcsolat szükségképpeni tartóssága. Akkor is nehezen alakul ki a verseny, ha azt támogatják, de kivált, ha kifejezetten akadályozzák. Márpedig a koalíciós pártok nyáron ilyen keverékmegoldásban egyeztek meg: a kialakítandó pénztárak egy-egy területen kvázimonopolisták, és a kisebbségi magántulajdonos döntési lehetőségei erősen korlátozottak. A törvényjavaslat szerint az érdemi döntések a szokásosnál sokkal szélesebb körben a közgyűlés hatáskörébe tartoznak, ahol az állam van többségben, a menedzsment csak a szűk értelemben vett operatív döntésekkel foglalkozhat. A szocialisták a maguk módosító javaslataival e menedzsmentben is az államnak tartanák meg a döntés lehetőségét. Ezt diktálná a baloldali lelkiismeret? Ugyan, dehogy.

Egy évtizeddel ezelőtt, a Bokros-csomagot követően is feltámadt a szocialista frakcióban a baloldali lelkiismeret. Akkor is frusztráltak voltak, amiért kemény megszorító intézkedésekhez kényszerültek a nevüket és a szavazataikat adni. Hol egy óbudai kisvendéglőben morgolódtak, hol Hajóson szervezkedtek, aztán a baloldali lelkiismeretükre hallgatva bevezették a negyedik adókulcsot, és megtorpedózták az új alkotmányt. Akkor ezzel oldották a frusztráltságukat. Pedig a Bokros-csomagra és a nagy privatizációra büszkék is lehettek volna: megalapozták vele a következő évtized példátlan életszínvonal-növekedését.

A szocialisták most újra frusztráltak. Frusztráltak amiatt, hogy megint megszorító intézkedésekhez kell a nevüket és a szavazatukat adni. Holott az egy évtizeddel ezelőttitől eltérően most a megszorításokat olyan egyensúlyromlás teszi szükségessé, amit ők maguk idéztek elő az előző ciklusban. Annak köszönhetik mandátumaikat a parlamentben és köszönhették korábban az önkormányzatokban is. Igazán méltányos, hogy hozzák rendbe, amit elrontottak. Mégis frusztráltak, amiért erre kényszerülnek, és a miniszterelnökre s a szabad demokrata koalíciós partnerre haragszanak miatta. A miniszterelnökön töltik ki a haragjukat, amikor blokkolják az ő törekvéseit, és a szabad demokratákon, amikor az egészségbiztosítási reformot akadályozzák, amikor a versenynek és a magánvállalkozó érdekeltségének azokat a maradványait is ki akarják módosítani a törvényből, ami az előző kompromisszumkötéskor még benne maradt. Az, hogy az egészségügy átalakításának első lépéseit olyan könyörtelenül hajtotta végre a Molnár Lajos vezette minisztérium, nem SZDSZ-es rögeszme volt, a kormány kényszerítette ki a sietséget, a kormányt pedig a költségvetés állapota késztette erre. A kórházi átalakítás gyötrelmeivel is a száznapos program "vívmányaiért" fizetett utólag minden orvos és beteg - jó, ha erre is emlékszik, akinek most lázad a baloldali lelkiismerete.

Amikor a szocialista képviselők az ingatlanadó, a vasúti átalakítás blokkolásával vagy az egészségbiztosítási törvényhez benyújtott, az előző kompromisszumot felrúgó módosító javaslatokkal kompenzálják frusztrációjukat, nem számolnak azzal, hogy porig alázzák a szabad demokrata partnert. Nem számolnak azzal, hogy a szabad demokraták számára, akiknek az adócsökkentésről le kellett mondaniuk, az egészségügyi reform - és nem egyszerűen az egészségügyi kiadáscsökkentés - jelenti a koalíciós részvétel értelmét. (Mármint azon szabad demokraták számára, akiknek nem a miniszteri vagy államtitkári poszt a koalíció értelme.) Az MSZP-s módosító javaslatok erőltetése alapjaiban veszélyezteti a koalíciót, annak teherbíró képességét.

Hogy a szocialisták "saját értékeik" szerint fogalmaznak módosító javaslatokat, amelyek elfogadásától függővé teszik a törvény megszavazását? A koalíciós kormányzás azt jelenti, hogy a nagyobb párt sem teheti mindenben azt, amit saját értékrendje alapján tenne. Ha egyszer nyáron kompromisszumot kötöttek, akkor nem lehet azt többségi alapon félretenni - ez a koalíció félretételét jelentené.

Holott a szocialisták és szabad demokraták koalíciója a mai magyar pártstruktúra mellett - sajnos - az egyedüli esély Magyarország felemelkedésére, a magyar demokrácia stabilitására. Tudjuk, mit kínál a magyar jobboldal. A politikában kirekesztést, utcai zavargásokat, a szomszédokkal folytatott hidegháborút, a gazdaságban: elzárkózást, populizmust, leszakadást. Tudjuk azt is, hogy a szocialistáknak nincs esélyük arra, hogy liberális szövetséges nélkül vigyék tovább az ország felzárkózására és polgárosodására irányuló politikát. Horn Gyula az 1998-as választások előtt megpróbált az SZDSZ ellen politizálni, el is veszett a választás. Ha a szocialisták frusztrációjuk oldására megint az SZDSZ ellen politizálnak, többet veszíthetnek el, mint egy választást.

Néhány hete az SZDSZ vezetésének felelőtlen költségvetési akcióját bíráltam e hasábokon (Vissza a destabilizációhoz, november 3.). Nem kevésbé felelőtlennek tartom, ahogy most a szocialista frakció rúgja egymás után az öngólokat a koalíciónak. Abba kellene hagyniuk.

A szerző közgazdász