Törte a fejét a híres könyvkiadó, Révay Mór, miképpen tudna emléket állítani a nemzet épp elhunyt mesemondójának. Szobrot - ugyan, minek, olyan felesleges, díszkiadást - már rég megvolt, sőt Grand Prix-t nyert a párizsi világkiállításon a százkötetes. Majd hirtelen beugrott a legkézenfekvőbb, az életrajz, s aztán egy másik név, Mikszáthé, aki a Révay kiadó dédelgetett kincse volt.

Mikszáth már korábban is latolgatta, hogy esetleg írna könyvet Deákról vagy Görgeyről, ám ezek csak afféle íróálmok voltak, amikből soha nem lesz semmi, mert mikor van egy írónak arra ideje, hogy éveket levéltárban kuksoljon. Révay ezt a kóbor szándékot toldotta meg egy olyan névvel, aki mégiscsak közelebb állt Mikszáthoz, mint egy politikus, és egy tetemes summával, húszezer koronával, ami tényleg akkora összeg volt, hogy még Mikszáth is elképedt, meglepetésében házat épített belőle a horpácsi birtokon. De még ezt is meg tudta fejelni Révay: a kiadó vállalta, hogy biztosítja a vállalkozáshoz az adminisztratív hátteret. Például a levelezés lebonyolítását.

És hihetetlen ütemben, Jókai halálát követő második évben, elkészült a meglehetősen vaskos mű. Mikszáth finom arányérzékkel ötvözi a korrajzot, az életút és az irodalmi pálya fontosabb eseményeinek bemutatását. És micsoda kor volt ez. A regényben elevenen ott van az egész XIX. század. Nemcsak eszmék, de a hús-vér emberek. Sehol nem látni ennyire természetesnek a forradalmárokat, akiket a Helytartótanácson elébb hellyel kínálnak, majd vehetnek akár a cenzor tubákosszelencéjéből, s van, aki vesz is, aztán tüsszentés, és jöhet a forradalom meg a sajtószabadság.

Igazán a könyv második felében lendül bele szerzőnk, hisz addig ő sem mentes a legendaképzéstől, de utána olyan pontos a közélet és az irodalmi világ, az akarnokok nyomulásának és a pártoskodásnak a megjelenítésében, hogy néha az az érzésünk, a mai Budapesten bóklászunk. Persze soha nem maradnak el a fontosabb művek érzékeny elemzései. Az írótárs nem óvakodik megfogalmazni kritikát, főként a lélekábrázolás sekélyességéről, valamint a kései művek szerkezeti esetlenségeiről esik indokoltan szó. De dicsérni sem rest, s némiképp megrója a kritikusokat (főként Gyulai Pált), akik egyértelműen irodalompolitikai érdekből, Eötvös és Kemény Zsigmond bárók topon tartása végett, szóra sem méltatják Jókai erényeit.

Nem kerüli el Mikszáth a magánéletet sem. A kortárs olvasónál itt verte ki a regény a biztosítékot, míg a mai olvasót talán ez nyűgözi le leginkább. Mikszáth bár elragadtatva beszél Jókai szerénységéről, kedves és szerethető jelleméről, elég sokat beszél a nemzeti ikonná váló író gyengéiről is. Hiszen voltak, bőven. Nem mondhatjuk például túl bátornak. Politikai nézetei akként változtak, hogy éppen kinek a közelébe keveredett. Ha kellett, radikális volt, ha kellett, épp konzervatív. "Olyan volt, mint a fonográf, aki legutoljára beszélt bele, annak a hangját adta viszsza." Annyira vágyta a szeretetet, hogy amikor megdicsérte a királynő, rögvest a leglabancabb labanc lett, ami mégiscsak zavaró egy olyan embertől, aki a 12 pontot formába öntötte (na jó, de akkor Petőfi volt a nagybarát). "Hiperlojalitása" nem maradt egyébként jutalom nélkül, hisz volt, hogy adósságát a király egyenlítette ki.

Nem volt boldogtalan, írja Mikszáth, persze boldog sem, hiányoztak életéből a nagy szenvedélyek. S ez részben megrendítő, részben pedig úgy érzik, a boldogság nála kizárta volna az íróságot. Mintha az írásért vállalta volna a féltékeny, s öregedvén elsárkányosodó Laborfalvi Róza uralmát. Mikszáth tud a mai napig a legtöbbet erről a kapcsolatról. Akárcsak a pénzügyekről. Jókai vaktában fűnek-fának aláírt váltóiról, baráti kölcsöneiről, esztelen költekezéseiről, amelyek időről időre katasztrofális anyagi helyzetbe sodorják.

Felsorolni is alig lehet, hogy mennyi mindent kap az olvasó ettől a könyvtől, az alkotás, a magánélet és a történelem hány titka tárul fel, de minden kor- és irodalomtörténeti hasznon túl, ez igazi regény. Fogható, szerethető hősökkel, finom iróniával. Két írót tudunk megszeretni egy csapásra. És milyen jó őket szeretni.