A fenti mondatokat az olimpiai kerettagoknak rendezett csapatgyűlésen hallhattuk 2005 őszén Jacques Rogge-tól, amikor Budapestre látogatott a Magyar Olimpiai Bizottság 110. születésnapjára rendezett ünnepségsorozatra. Alig egy évvel Athén után, az Annus-Fazekas-affér kapcsán üzent a NOB elnöke. Most már valami mást is kiolvashatunk a szavaiból. Azt, hogy a XXI. században egy sportoló nem akkor válik véglegesen egy érem boldog tulajdonosává, amikor a nyakába kanyarítják, hanem amikor megérkezik a negatív laborjelentés. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Kovács Ági tüneményes pályafutásának végére ordító kérdőjelet rajzol az, ami október 30-án reggel történt a Kőér utcában. Nem is azt boncolgatnám, ki mit mondott, mennyit ér Roger Moore (vagy talán inkább a UNICEF), hanem inkább azzal érdemes foglalkozni, hogy milyenek az "erőviszonyok" egy doppingellenőrzés folyamán, mennyire vált a világ sportjának szerves részévé a doppingellenes küzdelem.

Ami tény: az öt athéni pozitív eset óta a dopping szó hallatán megemelkedik a sportoló és különösen a sportvezető adrenalinszintje. Nem kívánom újból felásni a kertet, hogy kik milyen mértékben feleltek azért, hogy a MOB-nak 100 százalékos "tisztaságúra" jelentett olimpiai gárdából ennyien elhasaltak. Egy biztos: alaposan ráfért a garnitúracsere az ellenőrcsapatra, az új magyar antidoppingcsoport (MACS) pedig végre relatíve megtisztított jogszabályi környezetben és átlátható viszonyok közepette kezdhette meg a renomé helyreállítását. Ez olyannyira sikerült, hogy a MACS mára a WADA kirakatcsapatává vált, mely évről évre hozza a nemzetközi standardot, azaz az évi legalább háromszázalékos "lebuktatási" mutatót. Ez olyasmi, mint a rendőröknél a bűnelkövetések felderítésének aránya (ebbe beletartoznak a diákolimpián elkapott, szteroidokkal élő, 15-16 éves ifjak is - szörnyű, de megtörtént). Igaz, vezetőjük, Tiszeker Ágnes rendre megjegyzi, hogy van még mit tenni, mivel a nemzetközi tudományos kutatások szerint az olimpián részt vevő sportolók több mint húsz százaléka használ tiltott szereket. Ez természetesen hipotézis. Épp a 3 százalékos arányból adódik az a következtetés, hogy 1. a sportolók és háttérembereik nagyon ügyesek; 2. az ellenőrzés le van maradva. Persze a rosszmájúak szerint az sem kizárt, hogy ez olyasféle CIA-s, pentagonos trükk, mint Szaddám feltételezett titkos vegyifegyver-laborja, s ennek ürügyén dollármilliárdokat hozó háborút lehet kirobbantani. Mondd azt, hogy tízszer annyian doppingolnak, mint ahányat lebuktatsz, és még több pénzhez jutsz! (Mert persze a doppingellenőrzés is üzlet.)

Persze senki sem állítja, hogy a "doppingászokra" nincs szükség. Kivéve azon eszement teória képviselőit, miszerint engedni kellene az egészet, mert a mai modern sport úgyis megtisztíthatatlan.

Amióta Jacques Rogge a NOB elnöki székébe ült, a doppingellenes küzdelem harccá fokozódott, a szabályok vastörvényekké szigorodtak. Még tán azt is megkockáztathatnánk a Kovács-ügy kapcsán (pláne a felmentő ítélet után), hogy "ahol fát vágnak, hull a forgács is". De azért ennél többről van szó.

Az elmúlt napokban számos egykori és mai sportoló vetette fel, hogy a doppingellenőrök túlhatalommal bírnak - a honi doppingellenes szabálytervezet közigazgatási egyeztetésén pedig az ombudsman egyenesen opponált a holléti nyilvántartással kapcsolatban, mondván, az szöges ellentétben áll az emberi jogokkal. Ám hiába van igaza, hiába jegyzik meg néha maliciózusan az edzők, hogy "milyen rendszer az, amikor a gyereknek nem tőlem vagy az anyjától kell elkéredzkednie moziba, hanem a WADA-tól" - aki olimpián akar szerepelni, tudomásul kell vennie, hogy 12 órás intervallumokban szinte percnyi pontossággal kötelező megadnia tartózkodási helyét (nyaraláskor is!), és ebbe a nyilvántartásba bizony többen is belenézhetnek.

Az ellenőrök pedig tényleg követelhetik, hogy a menstruáló versenyzőnő vegye ki a tampont (hátha valami beépített szerkentyű zsinórja van benne), hogy a férfiak egyik kezükkel a "flaskát" tartsák, a másikat viszont helyezzék oldalsó középtartásba. Centikről nézik a folyamatot, jobb helyeken egy tükörteremben. És ez, tetszik, nem tetszik, hozzátartozik egy élsportoló mindennapjaihoz. Még mindig túl sok aranyérem csillog arra érdemtelenek vitrinjeiben - az NDK-s úszókéiban, hogy ne menjünk messzebb. Így a valóban tisztán készülők jogos igénye, hogy az arra hivatottak igenis szűrjék ki a csalókat. És a két éve kirobbant THG-ügy a tökéletes példája annak, hogy bármi elképzelhető. A THG (tetra-hirdro-gesztrinon) emberi elme alkotta mesterséges hormon, ami úgy készült, hogy ne tudja kimutatni a doppinglabor spektrométere. Ha egy edző nem küldi el névtelen levélben a Los Angeles-i laborba az öltözőben véletlenül megtalált injekciós tűt egy csekélyke THG-maradékkal, a mai napig robognának a szer által hajtott amerikai atlétasztárok.

Ennél is ijesztőbb egy közvélemény-kutatás, melyben tizen- és huszonéves sportolók - nem nálunk - két lehetőség közül választhattak: 1. egy titkos szernek köszönhetően olimpiai bajnoki címet nyersz, de ezáltal megrövidül az életed, és 40-50 évesen meghalsz; 2. tisztán versenyzel, de sohasem állhatsz fel az olimpiai dobogóra. Több mint 60 százalék az elsőt jelölte meg.

Sokakban megvan tehát a fogadókészség: a legendává válás igézete és az anyagi előnyök csábítják őket, a csábítók pedig kész vannak a korabeli NDK-ban is előszeretettel hangoztatott felmentő ideológiával: ne adj előnyt a többieknek, azok is így készülnek.

A tisztességes többség védelmében muszáj rigorózusnak lenni és maradni. Fertelmes világban élünk, de a sporttal kapcsolatban a nagy többségben még - hitünk szerint - él valamiféle tisztaság, fair play iránti vágy. Hogy amit látunk, az halandó, saját izomerejük által hajtott héroszok csodálatos küzdelme - a győztes pedig valóban bajnok.