Vadonatúj öltönyben feszítek. Két éve csináltattam, most bújtam bele először. Szerencsére a sokat tapasztalt úri szabó rögtön felmérte a táplálkozáshoz való viszonyulásomat, s bő fazont választott. Csak a gombolást híztam ki, de ebből a slamasztikából barátnőm könnyedén kisegített. Érzem, hogy a kocsimtól tisztes távolságban - már ősz kobakomnál fogva is - tekintélyes valakinek nézhetek ki. Senki nem gondolná, vigyorgok megint, hogy ez a pasas rokkantnyugdíjból létezik jó fél éve, hogy más jövedelme nincs, hogy túlélt két rákot (az utóbbit csak leblokkolni tudták), hiszen kiváló álca a termetem, a piknikus külsőm.

Hál' istennek, a tárgyalás aztán jól sült el, nem kizárt, hogy végre-valahára leesik valami rendszeres távmunka. Elvégre, fizetem az internetet!

Hazamenni még korai lenne. Akkor hová? Irány a Lipótmező, a bolondok háza. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet. Egykor második otthonom, menedékem és bélyegem, ápoltja lévén egy negyedszázadon át, majd sorban utolsó munkahelyem, ahol önjelölt lélekgyógyítóként a magam kitalálta mentálpedagógiai ambulanciámon élvezkedhettem személyiséggyötrő technikáim üdítő hatásában (a felsőbb hatalmak jóváhagyásával). Már régóta tervezem, hogy megvizslatom, mit hagytam kézirataimból az intézeti könyvtár számítógépében. Merthogy évekig onnan intéztem levelezéseimet. Ezenkívül a hasamra továbbra is gondot viselek (a Lipóton viszonylag olcsón lehet ebédelni). A lényeg persze az volt, hogy elbúcsúzzak az ősparktól, s a szívemet megdobbantó, a császári és királyi időket idéző sárga falaktól (a Monarchiában ez egyenszín volt, a vasútállomásokat is ilyenre festették) meg a tágas folyosóktól, a hatalmas boltívektől. Egészében mégis fura érzés tölt el, nemegyszer megsokkoltak, megvertek, megaláztak, kinevettek itt, s később, amikor már a kórház munkatársává avanzsáltam, ronda kitartással piszkáltak - sokan (dolgozók, vezetők egyaránt). De ugyanitt kaptam rengeteg szeretetet. Főleg a szolidaritásra eleve hajló betegtársaktól. Tanúja lehettem nem csupán magam, hanem mások összeomlásának, vegetálásának, s ha a sors úgy hozta, feltámadásának.

E nemes szenvelgés mellett azonban valami inkább birizgálja orromat. Nem tudom elhessenteni a gyarló gondolatot, hogy vajon miként viselik volt kollégáim a "reformot", az intézmény bezárásával járó procedúrákat (tavasszal tették közhírré, hogy megszüntetik az OPNI-t). Ők, akik megúszták, hogy korábban kitegyék a szűrüket, akár az enyémet. Természetesen az ember fia esendő, külön is érdekelt az eltávolításomra kiadott parancsot lihegve teljesítők helyzete, állapota - a patinás intézmény végnapjaiban.

Hát, lehangoló volt minden. Postám már nem érkezett, az iktatóban felmentésük miatt szomorkodó hölgyek. Megsajnáltam őket, holott annak idején, amikor néhai páciensként megnyithattam tanári ambulanciámat, bizony - egy aranyos teremtés kivételével - nem maradtak ki az engem csípésből. Az étterem: dettó. Az épületben mindenfelé fáradt, gyűrött, szomorú arcok. A dohányfüstöt meg vágni lehetett. Csoda? A könyvtárba hiába csámborogtam fel, zárva.

Úgy oldalvást fel-feltűnnek a valamikori ítéletvégrehajtókból (egy-egy osztályvezető, apparátcsiktizedes). Rám pillantanak, s gyorsan továbbosonnak. Árnyékai régi önmaguknak. Némi sajnálat irántuk is elfog.

Hirtelen megszólal a mobilom. Fiatal rádiós szerkesztőnő a vonalban, felvételt szeretne velem. A harminc év előtti katonaélményeimről. Készítenek egy ilyen műsort, hozzám is eljutottak. Tudja, hogy mentálpedagógus vagyok, hogy szoktam irogatni, meg megy a beszéd. "Kedves, nehezen közlekedem, mindkét lábam nyiroködémás, fekélyes, tehát vagy túl leszünk ma rajta a stúdióban, mert most bent vagyok a városban, vagy maga ellátogat hozzám", hangzik a válaszom. Délután le is zavarjuk az egészet. Nagyon udvarias, figyelmes. Hogy mit vág össze az interjúból, nem tudom. Igazából nem is érdekel, elfáradtam.

Hazaérve rájöttem, mi zavart egész nap, akármerre bóklásztam. Valahogyan mindent és mindenkit idegennek éreztem, mintha üvegfalon keresztül figyeltem volna azt is, aki éppen szólt hozzám. Egyszer már megéltem hasonlót, döbbenek rá. Amikor az első áttétemet közölték. Legfeljebb úgy különbözött ez a nap, hogy most kifejezetten vendégnek, átutazónak éreztem magam, akinek annyi köze van az adott pillanatban körülötte levő emberekhez, amenynyire vonaton ülve kapcsolódunk a mellettünk elsuhanó tájhoz. Ezt a magányt a gonosz kíváncsiság se tudta elmosni.

Ha volt értelme ennek a pár órának, hát ennyi.