Előhang. Az utóbbi két esztendőben – a napi politizálás részeként! – a fasiszta időkre emlékeztető jelszavak, lökdösődések, tüntetések, az elemi magatartásnormákat felrúgó utcai viselkedések, szóban és tettben megmutatkozó gyűlölködések, az írás, a szellemi alkotás szentségét meggyalázó irományok, Jézus népe ellen uszító keresztény papi megnyilvánulások tanúi lettünk. Az elkövetők jelentős hányada annyira fiatal, hogy nemcsak saját tapasztalatokkal nem rendelkezhet a Gonosz uralmáról, a Vészkorszakról, hanem e téren, a rendszerváltással kikerülhetetlenül együtt járó értékzavarok és történelem-átmagyarázási túlzások miatt, a helyes fogalmi tudást úgyszintén nélkülözi. Az ő emberségük érdekében vázolok egy valóságos, hús-vér sorsot (a magamét), hozzákapcsolva az antiszemitizmus (mindenféle zsidók elleni gyűlölködés vagy őket sújtó utálkozás) feloldásának titkát feszegető töprengéseimet. A munka során támaszkodtam a tárgyban korábban keletkezett írásaimra, mind publikáltakra, mind olyanokra, amelyek ez ideig az asztalfiában vesztegeltek. Ezeket fűztem most egybe. Tisztelettel a köz elé bocsátva.

“Ki vagyok én, és kik voltak az elődeim?”

Azzal kezdem, hogy idestova ötven esztendeje igyekszem saját fogást találni az antiszemitizmuson. Amióta velem, mint kiskamasszal, először meredt szembe a “Ki vagyok én, és kik voltak az elődeim?” kérdése. Azonban kemény egy dió ez, majd belevásott valamennyi fogam. Mert lelkem legmélyét sokáig a sehova se tartozás nyomasztotta. Azt kellett ugyanis elfogadnom, hogy egyidejűleg két, egymástól nem pusztán eltérő, hanem egymással olykor sok tekintetben ellenségeskedő embercsoporthoz kötődöm, és az egyikhez való hűség mintha kizárná a másik vállalását, holott a belső parancs a mindkettőhöz ragaszkodásra utasít. Tudniillik apám zsidó, anyám meg nem.

“Beteg lett, azért halt meg?” Nem – nyögi Apa

“Régebben beszéltem már arról neked, hogy a másik nagymamád, az én anyukám meghalt, mielőtt te megszülettél kisfiam”, mondja Apám. 13 körül lehetek, talán korábban is firtattam ezt a nagyszülőmet, de figyelmem ezúttal nem siklik tovább, tényleg akarom tudni, ki volt az a láthatóan minden ízében diszkrét – és az én szememmel is szép! – szőke asszony, aki a humphreybogartos vagány eleganciával öltözött két férfi, nagyapám és felnőttesnek tetsző kisebbik fia (apám) közül mosolyog le titokzatosan, mégis egyértelmű büszkeséggel a szülői szoba falára függesztett fényképről. Sejtem, Apa nagyjából annyi lehet rajta, mint most én, viszont a negyvenes évek eleji kalap, pantalló és felöltő idősíti. “Be jó lenne nekem is ilyen cucc, mint Apának ott a képen!”, villan a kívánság, de hallom a hangom: “Beteg lett, azért halt meg?” Nem – nyögi Apa, s egymásra sorjázó újabb és újabb kérdéseimre, csüggedt szomorúsággal, kezdetben el-elakadva, majd mind folyamatosabban mondja és mondja, de inkább csak teszi az egyik szót a másik után, később már szinte egykedvűen, a hangját egy pillanatra sem emelve fel, pedig szörnyűségeket tudok meg. A nagymamát (Elzát, mert így hívták, a társaságszerte tisztelt és becsült, gyönyörű Lázár-lányok egyikét, aki fiait bölcsen és rajongva szerette, urához megértően viszonyult, a családot összetartotta, kötelességtudó volt és művelt – “Hű, sok mindenben hasonlít az én Anyumra!”, döbbenek meg), agyonrúgták a lágerben. Nem követett el semmi rosszat, semmilyen törvényt nem sértett meg, ám megölték (az “indok”: egyik éjjel valaki lelopta a lábáról facipőjét, s emiatt a másnap reggeli szemlén, az Apellen meztélláb, vagyis “szabálytalanul” sorakozott fel). Gyilkosainak valószínűleg – ezért – nem kellett bűnhődniük, meg azok többségének se, akik tulajdonképpen előkészítették élete kioltását. Akik, mielőtt én lettem volna, ártalmasnak, élősködőnek, a többi embert megbetegítőnek kiáltották ki Elza nagymamát, meg nagyapát, apát és a velük egy vallásúakat. “A hozzánk hasonlóakat”, fogalmaz Apa, s én nem értem, mi hasonlóság lehet egy kövér és egy sovány, egy fiatal és egy idős, egy barna és egy szőke, egy atléta és egy szembetűnően enni imádó ember, vagy egy férfi és egy nő, egy mérnök, egy boltos és egy szakmunkás stb. között. Zavaromat növeli, mikor kiderül, nem is teljesen egyforma módon hitték ugyanazt az Istent, voltak ortodoxok, voltak neológok, s olyanok is akadtak köztük, kik valójában nem hittek már Benne. Később – folytatódik az apai történelemóra – sokukat elküldték a munkahelyükről (bár jól dolgoztak!), bizonyos állásokat tilalmaztak számukra (pedig ezek betöltéséhez értettek), majd nem szerethettek nyíltan keresztényeket (ezek elismerik Jézust az Úr fiának, akit ellenben apa ősei megfeszítettek – “Bár azért ez így nem igaz!”, szögeződik le), nem házasodhattak velük, aztán elkobozták műhelyüket, gyárukat (ha volt), elvették pénzüket, le kellett adni rádiójukat, telefonjukat, kiűzettek lakásaikból, megfosztva bútoraiktól, a gyerekek játékaiktól, végül, miután összegyűjtötték őket, öreget, középkorút, fiatalt, kisbabát, következett a marhavagonba zsúfolás, aztán a táborok, ahol majd hatszázezrükre halál várt (rendszerint brutálisan kivitelezve: gázzal, veréssel, injekcióval, akasztással, főbelövetéssel). A vidékről deportáltak közül szinte mindenkit elpusztítottak, a Pesten maradottakból pedig százakat a jeges Dunába géppisztolyoztak az árpádsávosok, ezreket és ezreket meg a gettóban rájuk mért éhezés, nélkülözés, betegség ölt meg.

“Mit jelenthetett apámnak olyan világban létezni…”

A hátamon a szőr feláll, ha elképzelem (és – közbevetem e helyütt – nem tudom, meg nem vagyok képes nem elképzelni, sőt már nem is akarom nem elképzelni!), hogy alig-nagyfiúként, mint Apát, engem ragad el a zsidótörvények jogfosztó árja, engem sodorva véget nem érni tűnő megaláztatások stációi felé. Nem szabadulok a gondolattól: nézzünk csak meg bárki mai 10-14 évest! Akad köztük nagyképűbb és szerényebb, hevesebb és szelídebb, szemtelenkedőbb és illemtudóbb, ápoltabb és rendezetlenebb, kinek-kinek rokonszenvesebb vagy kevésbé vonzó, mégis mindegyiket beburkolja valami kamaszos báj, s egyben valami megejtő gyermeki védtelenség. Ezekben az esztendőkben fordulhat még egy nagyot, életre szólóan maradandót a felnőtté alakulás! Mit jelenthetett apámnak olyan világban létezni, ahol a törvények (melyekről addig azt tanulta, hogy mindig betartandók, hiszen a közjót, a közboldogulást szolgálják) számára egyszer csak megbélyegzést, többiek (a nem izraelita vallásúak) közül történő kilökést parancsolnak, visszahozva – a Dualizmus (K. und K.) előtti időkből –- ősei azokhoz viszonyított örök egyenlőtlenségét? Elviselve a mély igazságtalanság érzését, tudniillik asszimiláns, magát a magyar haza hű tagjának valló neológ zsidócsalád sarjaként született. Amikor anyukájával (a pár évre rá konclágerben halálba taposott nagymamámmal) tiszta szívvel lelkendezve együtt örvendeztek azon, hogy Komárom, Kolozsvár stb. végre megint országuk, államuk részévé vált, enyhítve valamelyest így az őket is bántó, szerintük is meg nem érdemelt és helyeselhetetlen trianoni béke határméltánytalanságait. Amikor – megkísérlek most pár sor erejéig teljesen “belépni” apámba – nem azért nem vesznek fel az egyetemre majd, mert esetleg nem elég jól tanulok, hanem mert oda születtem, ahova. Amikor nem azért nem kapok majd egy bizonyos területen állást, munkát, mert képzetlennek vagy ügyetlennek ítéltetek hozzá, hanem mert zsidóként láttam meg a napvilágot. Amikor nem azért utazhatok a villamoson kizárólag a hátsó peronra húzódva, mert mondjuk a kerékpárom velem van (amit ellenben az itt tárgyalt okok miatt már egyébként is le kellett adnom a hatóságnak), hanem azért, mert papírjaim nem kereszténynek igazolnak. Amikor nem azért ékeskedek az utcán ruhámra “jól láthatóan és szabályszerűen felerősített” sárgacsillaggal, mert én döntöttem ebben, hanem azért, hogy ne büntessenek meg, amennyiben e nélkül a “jelkép” nélkül érne az igazoltatás. Igaz, ekként meg (hogy rajtam van), bárki idegen leköphet, belém köthet, kigúnyolhat, s nem tanácsos ellenállnom. Amikor a jegyrendszeri fejadagom nem azért kisebb a nem zsidókénál, mert a testemnek kevesebbre lenne szüksége.

 Amikor – s ez fáj leginkább! – társaimmal egyetemben kizárnak a Cserkész Szövetségből, s nem azért, mert akármelyikőnk megszegte volna a tizenkét pont bármelyikét, hanem mert a 446-os Kemény Zsigmond cserkészcsapatot, amelyik a miénk, zsidógyerekek alkotják (holott - függetlenül nemtől, fajtától, nemzetiségtől, vallástól, származástól - minden cserkész testvér, s én annyira szeretek mindenki testvére lenni!). És az efféle előírások alól nincs igazán kibúvó, illetve ha mégis, akkor nagyon rejtőzködve, nagyon titokban, önmegtagadás árán, tűrve a bármikor bekövetkezhető tettenérés, lelepleződés, megszégyenülés és megbüntettetés veszedelmét. Aztán – visszahelyezkedek újra “magamba”, hogy ismét a mából tekintsek le e magántörténelemre –, 1944 nyarán, értesülvén a vidéki hitsorsosok tömeges és erőszakos ismeretlenbe szállításáról a család elhatározza, elhagyja az országot. Illegálisan, hiszen másként már nem lehet. Kockázatos, viszont nincs más mód. Nagyapám (szerény tehetősségű kiskereskedő) – jobb híján – egy csendőrben bízik, akit “üzletileg” lekötelezett (azt hiszi). Megállapodnak, az “Őrmester úr” segít átjuttatni őket a Délvidék feltételezhetően titóista zónájába, hogy továbbszökhessenek a közelinek remélt balkáni angol partraszállás irányába. Apám az előőrs. Természetesen az őrmester Újvidéken (addig mímelte a cinkos útitársat a vonaton) feladja őt. Az ottani DEF-en (defenzív osztályon) a csendőrnyomozók nem kímélik apát. Még a nemiszervét is villanyozzák ennek az éppen-kamasznak. Három napra rá megtörik, megírja a maga után hívó levelet nagyszüleimnek. A család ismét együtt van (nagybátyám, apám fivére kivételével, aki még 1940-ben legálisan emigrált Palesztínába), a bácstopolyai internálótáborban. Horthy-proklamáció, elmulasztott szökési lehetőség.

 Végül a legutolsó együttlét, a koppánymonostori erőd kazamatáinak egyikében. Elza-mama itt is feleség és anyuka: az odahajított szalmából meg szegényes gönceikből családi sarkot ágyaz... Másnap szétszakítják őket, külön-külön vagonokba a férfiak és a nők. Nagymamám végül Ravensbrückbe kerül, ott éri el a Felfoghatatlan. Nagyapa és apa sok-sok csodával, de kibírják. Ebben két körülmény igen fontos. Egyrészt: szinte végig együtt maradnak (egy barakkban; nagyapa óvja fiát, kölyökféltő ösztönnel és valami hihetetlenül erős felelősségtudattal); másrészt: nem megsemmisítő, hanem ún. munkatáborban kötnek ki (egy földalatti repülőgépgyárban dolgoznak – Leitmeritz, ma Litomerzsice). No azért nem gyilkolásnélküliségről van szó, hanem arról, hogy az ölés csupán SS-szeszély és fizikai brutalitás függvénye volt (átlagosan ezer hulla/hó), nem pedig iparszerűen szervezett és “gázosan” modern megoldásé. Ám a legnagyobb csoda apám biológiai megmenekülésében, hogy túléli a lágerkórházt is, nagyapa meg rátalál (tudniillik ő a legvégén elkerül másik táborba, s a természetesen szintén legyengült, lesoványodott nagyapám, már felszabadulván, Pestről utazott vissza, hogy Csehországban, Theresienstadtban/Terezinában kalandos keresőakciója szerencsével járjon).

 Fekete József szó szerint ölben vitte haza porontyát (a vonaton protekciós helyet “organizálva” neki), mindent megtéve feltáplálásáért (például: lágytojást, húslevest is bűvészkedett). Apám akkor (1945 tavaszán) 16 év/180 cm/38 kg-ot képezett (plusz tífusz, mellhártyagyulladás és lábszárfekély). Így szabadult ki - konkrétan szovjet katonák közreműködésével különben - egy szinte kisfiú (a csontja szúrta a fenekét, ha leült) a meggonoszult idő vasmarkából, annak leghalálosabb és legszennyesebb szorításából...

Apát nagyon sokáig rágta a kétely, nem azon múlt-e anyukája élete-halála, hogy a csendőrerőszak és -ravaszság végül megíratta vele azt a bizonyos, szüleinek zöld utat jelző, a megmenekülés lehetőségét hamisan megcsillantó levelezőlapot. Holott – s az “eszével” ezt ő mindig tudta! – a dologban valóságos alternatíva nem volt, akkor akár így, akár úgy, de mindenképpen internálták és deportálták volna őket (a csendőr már “feldobta” a családot, a nyomozók pusztán a “nemzetvédelmi munkájukat” tupírozták fel ily módon).

A keresztény családi oldalról is tekeredik ám a gubanc!

Áttérek identitásom másik pólusára, az anyai lenyomatra. Ugyanis Mamóca, ismétlem, nem zsidó. Keresztény, legalábbis csecsemőként ugyanúgy megkeresztelték, mint a szüleit és a nagyszüleit. Anyai nagyapám pedig amolyan sehívő, kérges kezű külvárosi proletár, és a nagyit is félanalfabéta, énekelgető dolgos asszonynak őrzi gyermeki emlékezetem. Innen, a keresztény családi oldalról is tekeredik ám a gubanc! Mert hasztalan veszem számításba a fölmenőim “keresztény ágának” külön fájdalmait (hogy például a család neszmélyi barátainak fiát a falut elfoglaló Ivánok lőtték agyon). Mindez nem ad feleletet alapkérdéseimre.

Hogy is van ez? Akkor most a nem-zsidóktól félni kell, vagy se? De az erzsébeti (nagy)Papáék mind-mind olyan jók, s még a telekszomszédokban sincs semmi különös. Hát akkor fogalma sem lehet az emberfiának, hogy mitől lesz bárki az ellensége, ha netán kiderül róla, hogy: zsidó (még ha csak félig is az)?

A zavar oldásában nem segítettek a családi legendák sem. A történetek főszereplői hiába pozitív figurák, azt kell látnom, bárhogy csűröm és csavarom, a zsidóknak és “zsidóbarátoknak” jut mindig a gyengébb pozíció.

A pestszenterzsébeti Átlós utcában mindenki szerette Klinkhoffer urat, de legalábbis tiszteletet éreztek iránta. A szegényes zöldségeskertek aprótelkein töppedő, szobakonyhás házsor lakói közt ő szedte a bérleti díjat. És az itt élők, a környékbeli gyárak munkásai, olykor rá-rászorultak háziuruk türelmére. A Papa ezt aztán úgy kommentálta utólag, hogy “lám, nem az számít, hogy ki zsidó, és ki nem, mert csak jó emberek meg rosszak vannak”. És bizony hogy sajnálta Klinkhoffer urat, amiért eldeportálták. Az óbudai téglagyárba –- amely gyűjtőtáborként szolgált a végső transzport előtt –, ahogy elmondta, még át is bumlizott hozzá, hogy az őrök hátamegett, a kerítés fölött átdobjon neki valami kis kajacsomagot. Egy másik családi történetünk ahhoz a már utalt Neszmélyhez kötődik, ahol a megszületésemet alighogy megélt Dédmamám, mint megtért hívő, élte utolsó éveit. Nála húzódott meg a pesti ostrom elől odamenekített két unokalány, a csitri anyám és a már kismama nővére, a még csecsszopó unokabátyácskámmal. Ott vonult, vánszorgott a szemük előtt, a poros bécsi országúton, a Pestről hajszolt, kiéhezett halálmenet, s az én Mamócám, az akkor alig tizennégy esztendős merész fruska, a Dédim által sütött veknit hajította oda közéjük. Aztán váratlanul meglátogatta őket a faluban az a Rózsika néni, aki keresztanyja volt az említett picikének. Azzal a szándékkal érkezett, hogy valami-képp segíthessen a közeli munkaszolgálatos táborban raboskodó élettársának, a zsidó-szocdem Ödi bácsinak. És csodák csodájára, a gyerekkocsi lett a táborhoz tett “kirándulásuk” trójai falova, mert a keresztény(!) asszonyok a baba alá rejtették az Ödi bácsinak szánt kis élelmet, s a járgányukat nyikorgatták buzgón, úgy falaztak vele a keret előtt.

Mindazonáltal mindent megtettek-e, amit tehettek volna? Semmi titkolni- vagy szégyellnivalójuk nincsen? Ki a megmondhatója?

“Kevesen képesek valóban átérezni a “zsidó” fájdalmakat”

Az igazi kérdés – az antiszemitizmus elleni küzdés alapvető összefüggéseit keresve – úgy szól, hogy valójában miként vélekednek minderről azok, akik a zsidó eredetben nem érintett, illetve ha mégis, akkor azt így vagy úgy elutasító emberek? Az egyéni észlelés elkerülhetetlenül torz, mégis megkockáztatom: igen kevesen képesek valóban átérezni a “zsidó” fájdalmakat (az örömöket talán igen, hiszen ezeknél sokkal kevésbé fenyeget a kellemetlen önszembesülés veszélye), a zöm általában értetlen, “süket”, rosszabb esetben közönyös, még rosszabb esetben gyűlölködő. – A világ azonban kétezer éve ilyen. Legfeljebb a következő kétezer évben is ilyen lesz. Minek erről annyit beszélni? Különben is, ne provokáljunk senkit! – szólalnak meg ugyanakkor nem kevesen, úgymond közülünk. Nos – javaslom válaszolni erre –, éppen a Holokauszt miatt elkerülhetetlen kinyitni a szánkat. Ennek a rettenetnek számos tanulsága a következő olvasatban is összegezhető: azért, hogy soha ne ismétlődjék meg a Holokauszt (se másutt, se nálunk) egyrészt folyamatosan eleget kell tennünk a “...beszéld el fiadnak...“ isteni törvényének (Mózes II. 13, 8.) és az ide csatlakoztatható tudásunkat alkalomhoz illően, ám szüntelenül terjesztenünk szükséges a saját leszármazottaink körén kívül is, másrészt nem nyugodhatunk bele abba, hogy a velünk (mint zsidókkal) esett embertelenségekkel ennyire ne érezzen együtt a világ nem zsidó oldala (mint jelenünkben), végül pedig megalkuvás nélkül és azonnal (és nyíltan!) szegüljünk szembe a Holokauszt bármely előzményéhez akárcsak hasonlatos minden jelenséggel. Tudniillik, ha a Holokauszt kérdésében nem jut egyetértésre velünk a világ, a magunkféle – zsidó és zsidó származású – emberek élete mindenkor megkérdőjelezhető lesz! Mindennek érdekében pedig, akármennyire fájó vagy kilátástalannak tűnő a vállalkozás, elkerülhetetlen újra meg újra felvilágosítanunk, türelmesen cáfolnunk, érvelnünk. Az első lépés a zsidókat és zsidók iránt rokonszenvezőket sújtó értetlenségeknek-vádaskodásoknak-ellenségeskedéseknek a közbeszéd szintjén (nyelvén) érthető és széles körben – az oktatás rendszerétől a tömegkommunikációig – terjesztett megválaszolása lenne, nem beérve az egyébként már tengernyi vonatkozó történettudományi felelet-cáfolat szakmai berkekben, illetve főleg a kulturális-politikai elit által olvasott sajtóorgánumokban történő publikálásával.

A fő hazugságok

A fő hazugságok, amelyek leleplezésére összpontosítani indokolt: 1/ a Holokauszt nem egyedi esemény a világtörténelemben, lásd az asszíroktól az örményölő ifjútörökökig – ez ám a csúsztatás, teszem hozzá én; 2/ a nácizmus/fasizmus és a kommunizmus/államszocializmus közé egyenlőségjel kívánkozik, tehát az előbbi embertelenségei nem is annyira szörnyűek, illetve kiegyenlítődnek – “szalonképessé” válnak, fordítom ezt én le – az utóbbi borzalmai révén; 3/ a zsidóság örök hálára kötelezett, hiszen mindenhová bekéredzkedett, s mindenhol “gyanútlanul” befogadták; 4/ mivel Auschwitz óta a honi zsidóságnak messze nem fáj Trianon, állítható, hogy közömbös a magyarság sorskérdései és -tragédiái iránt; 5/ sérelmes, hogy – úgymond -–a legjobb pozíciókban mostanság is zsidók ülnek; 6/ a zsidóság túlérzékeny, s erről a kollektív neurózisáról önmaga tehet; egyébként is üldöztetésének saját maga a kiváltója; 7/ a zsidóság – változtathatatlan! – természetéből adódóan mindenkor világuralomra tör; 8/ a zsidók – szinte egytől egyig – önzőek, élősködők és erkölcstelenek; 9/ a zsidó gyásznak, fájdalomnak kár hitelt adni, mert a zsidók a saját bajaikból is üzletet csinálnak, mint például a Holokausztból; 10/ az antiszemitizmus elleni fellépés az alkotmányos alapjogok, köztük a szólásszabadság megsértése; a zsidók az anti-antiszemitizmusukkal valójában a rasszizmusukat takarják el; 11/ szó sem lehet többszörös nemzeti, illetve közösségi identitásról, valaki vagy zsidó énazonosságú, vagy magyar, a választás e téren – előbb-utóbb – kikerülhetetlen; 12/ Izrael hódító és kirekesztő politikát folytat, már a léte igazságtalanság; 13/ minden nem zsidó, aki a zsidókat “követi”, óhatatlanul elpártol saját népétől-nemzetétől. Nem titkolom, engem személy szerint is mélyen bánt az összes efféle vélekedés (hamisságuk, embertelenségük miatt), azonban “hittel hiszem”, hogy – sok-sok erőfeszítés és találékonyság árán – feloldhatók, szétoszlathatók.

Mert igaz gondolatnak tartom, hogy az emberfia (és -lánya) eredendően jóra született, s ha elkövet is olykor gonosz dolgokat, illetve visszhangzanak is néha belőle a Gonosz nézetei vagy engedelmeskedik is időnként az adott térben gonoszul működő ösztönöknek, ő maga ritkán, csak igen szélsőséges helyzetekben alakul át teljesen gonosszá. Mondhatjuk így is: történelmi érvényű tapasztalatok mutatják, miszerint nem jelentéktelen számú és minőségű történésnek kell lezajlania ahhoz, hogy emberek a Gonosz kizárólagos hatalma alá kerüljenek. Ennélfogva nincs okunk a teljes reménytelenségre...

Beleéléssel és együttérzéssel

Persze valódi eredményre (értsd: zsidóellenes előítéletek, zsidóságellenes gyűlölködés minőségi fordulattal felérő csökkenése) akkor jutunk, ha a gondolkodáson, a tudatos tudaton kívül a tárggyal kapcsolatos érzelmekre szintén nagy (helyesebben: még nagyobb) nyomatékkal hatunk. Ezért, bármily meglepően hangzik (és ezt bátorkodom nóvumként elgondolni), beleéléssel és együttérzéssel ajánlott fordulnunk éppen az ún. antiszemiták felé. Természetesen az együttérzés a gonosz nézetekre (és az innen eredő gonosz tettekre) ne terjedjen ki, érvényes azonban az adott antiszemita ember, illetve csoport konkrét társadalmi-gazdasági, nemzeti, etnikai, kulturális és egyéni/egyénenkénti kiszolgáltatottsága tekintetében. Ugyanakkor az empátiás viselkedésből történő mintaadás mellett tényleg ne szégyelljük a korábbi és jelenlegi üldöztetésünkből-fenyegetettségünkből levezethető fájdalmainkat, gyászainkat a világ elé tárni. Mindazonáltal, stratégiai, az ügyben perdöntő tényező az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevő bűnbakolásuk őket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelő cselekedeteik) – elfojtott bűntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt a vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külső erőktől behatároltnak általuk érzékelt állapotukat, amelytől az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserősítési lehetőség biztosításával szűkítendő). Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erőfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, abban specifikált empátiával és szolidaritáskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sőt...), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy előítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat, zsidókárhoztató irányultságukat. A világ zsidósága, mint történetének 5767 esztendeje alatt oly sokszor, ismét humanitárius-humanizációs kényszerbe szorult. De hát nem ezt tartalmazza-e bibliai üdvtana? Ekként valósítva meg a különösben az általánost. Ami (mármint a különös) különben nem más, mint a zsidóság “önző” érdeke, elemi létfeltétele. Ez pedig valahogy így is hangozhat: mindenki által megszeghetetlen etikai törvénnyé kell válnia, hogy senki nem fedheti el a saját tehetségtelenségét más ember tulajdonával és vérével! “Félzsidó” vagyok és “egészmagyar”, ám amióta élek, állandóan a zsidóságomban éreztem magamat veszélyben.

“Ahelyett, hogy elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért…”

Úgy gondolom, hogy a náci koncentrációs táborokban teljesen vétlen magyarokat pusztítottak el (akik még fegyvert sem fogtak, pontosabban foghattak, hiszen miként birkózik meg a puska súlyával egy csecsemő, akkor is, ha zsidó...). Úgy gondolom, hogy a Holokauszt Mohácsnál is nagyobb Mohács, Trianonnál is tragikusabb Trianon. Úgy gondolom, hogy anyám fivére, aki 1944 késő őszén elesett a Kárpátok előterében (odaküldte a messze város, megállítani mannlicherével a már folyamatosan ellentámadó Bolsevista Rémet) nem hősi halott, de áldozat, mégpedig ugyanazon rendszer és bitangjainak áldozata, amely és akik asszonyokat, öregeket, gyerekeket irtottak ki családom zsidó ágából (s őket, eltérően szerencsétlen “keresztény” nagybátyámtól és társaitól, meggyilkolásuk előtt már éveken át megbélyegezték, erkölcsileg megalázták, javaikból kiforgatták...).

 Úgy gondolom, hogy itt, a Duna két partján, minősített neveletlenség indiánok, kambodzsaiak, ruandaiak lemészárlása iránt kutakodni ahelyett, hogy a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar értelmiség elhordozná - saját döntéséből! - a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért. Úgy gondolom, hogy Auschwitz után minden dolog, amely elé a “magyar nemzeti” jelzőpáros kerül, okkal igényel külön hitelesítést. Úgy gondolom, hogy a külső erőszak, az önkény nem menti fel az embert alapvető erkölcsi kötelmei alól. Úgy gondolom, hogy parancs ide vagy oda, a Jót kell igyekezni szolgálni. Úgy gondolom, emberi mércével örökre bűn marad, ha valaki csak azt tette is, hogy végrehajtásra kötelezett közigazgatási tisztviselőként feljelentette a – “jóindulatú” figyelmeztetése dacára – sárgacsillagot viselni továbbra se hajlandó volt zsidó polgártársát (illetve “referált” ezen szabálymulasztásról az előírt hivatali ügymenetnek megfelelően), amiképpen ugyanilyen megítélés alá esik a deportáltak vonatszerelvényeinek vasutasként volt valamikori kiszolgálása (és mindezen a sztálinizmus összes ördögisége semmit nem változtat, még akkor sem, ha az ÁVH ökle lesújtott, ráadásul “túlméretezett csapással”, esetleg pont egy ilyen jegyzőre, forgalmistára stb. - nem is említve most a “vitéz és dicső” magyar kir. csendőrséget, a deportálások tulajdonképpeni lebonyolítóját). Úgy gondolom, hogy a mai Magyarország “zsidós része” más, mint az 1910-es, 1920-as években született elődei. Mert képes megengesztelődni (amennyiben tényleg meg akarják engesztelni!), de ha ismét bekövetkezne az a bizonyos rettenet (hiszen csupán nagyhatalmi konstelláció és kül-, belgazdasági helyzet függvénye, ugyanis a magyar társadalom a mi időnkben se immunisabb az antiszemitizmussal szemben, mint félévszázada, meg előtte...), inkább utolsó leheletéig ellenáll, harcol, semhogy hagyja magát baromként – mártír szüleihez, nagyszüleihez hasonlóan –  vágóhídra hurcolni. Úgy gondolom, hogy aki igényt tart az emberlét civilizációs rangjára, az soha, semmilyen formában nem mentegeti vagy kisebbíti az Endlösungot. Másféle végső megoldása nincs a Végső Megoldásnak. Ebben nem található alternatíva, keresni ilyent pedig lelket dermesztő embertelenség. Tudniillik a Jó és a Gonosz között istentelenség pártatlanságra törekedni... E maximával viszont összefér ilyesmit álmodni.

“Ugye a gyerekeimet nem fogjátok már bántani?”

“Verőfényes délután. Itt is, ott is egy-egy nyilvános előadást, jobban mondva fórumot hirdetnek. A címük közös: “Emlékezzünk”. Az utcákon és tereken színes embercsoportok nyüzsögnek. Egyesek fennhangon szónokolnak, mások pedig maguk eszkábálta táblákat emelnek magasba: – Zsidó vagyok, nagymamámat és nagypapámat megölték a ti nagyszüleitek, vagy legalább is szó nélkül tűrték ezt a borzalmat. Ugye a gyerekeimet nem fogjátok már bántani? – Annak idején apám, bizony hazavitte egy deportált zsidó család néhány bútorát. Segítsetek, hogy ne kelljen szégyenkeznem többé! – Bocsássátok meg végre, hogy elkeseredésem az ávóba vitt, hogy ott álljak bosszút Auschwitzért! – és szinte mindenki egyszerre tűzi ki a szíve fölé a kokárdát és a szolidaritás Dávid-csillagát. Sírás vegyül önfeledt nevetéssel, s a megkönnyebbülés sóhajának közös ritmusára ismeretlen emberek ölelik át, és vigasztalják egymást. Mindeközben pedig az egész várost, fuvallatként lengi be a lágy, kedves muzsikaszó, ahogy a zsidó-jiddis zene harmóniába olvad az olykor szomorkás, máskor meg vidáman csengő magyar népdalokkal.”

Bár ne lenne ez az egész – most még – utópia!

Visszatérve az álomból.

Az antiszemitizmus patologikus, zárt lelki állapot

Az antiszemitizmus nem politikai eszme, nézet vagy felfogás, vélemény, ízlés, hanem formájukba öltözködött társadalmi-nemzeti jelenségként megnyilvánulni képes elhúzódó patologikus, de legalábbis destruktív-negatív, önmagába szerveződő (valós tapasztalatokon nem alapuló), zárt lelki állapot, amely a zsidósággal szembeni, annak a legkülönbözőbb színtereken való korlátozását, erkölcsi megbélyegzését, jogi kirekesztését, kirablását és megalázó elkülönítését, netán biológiai megsemmisítését célzó cselekedeteket, intézkedéseket kezdeményező-elkövető-végrehajtó, meg az ilyen történéseket beletörődően-elfogadóan tűrő emberek meghatározó jellemzője gyanánt, a szélsőséges előítéletesség és tömeghisztéria bázisán védi a benne rögzült egyént szocioperszonális szorongásaitól és frusztrációitól, kompenzálva rivalizációs elégtelenségét, identitáslabilitását és az ezek hátterét jelentő komplexusait. Társadalmi elterjedtségű emberellenes – zsidónak, illetve zsidószimpatizánsnak minősített egyes emberekre és embercsoportokra irányuló – bűnbakképzést jelent. Konkrét személyiséglélektani mögöttese az esélytelenség érzésének feldolgozásképtelensége, a lemaradás elviselésének képességhiánya, a jövőtlenség valós vagy téves benyomása, továbbá az alkotás/teremtés tartós örömének nem ismerése és az önbecsülés lényegi bizonytalansága.

Az antiszemitizmus nem lehet legális

Mivel a holokauszttal történelmi tanulsággá vált, hogy az antiszemitizmus a gonosz érzések érzelmek, szenvedélyek-indulatok és “gondolatok” síkjáról átfordulhat népirtó tettbe és gépezetbe, vagyis az abszolút gonosz intellektuális-emocionális dimenziója még a “jobb szándékú” antiszemiták konkrét akarata dacára is “materializálódhat” (utalunk most az Endlősungra, a Végső Megoldásra, zsidó embertársaink “füstté változtatására”), továbbá e tragédiahalmazzal a közösségeket és az egyediség szintjén az áldozatok és hóhérok, az elszenvedő és ártatlan, vétkes és cinkos túlélők utódait, a személyközi kapcsolatokat (testet-lelket!) – szégyen-, bűntudat- és harag-beépülésekkel nemzedékekről nemzedékekre – egyaránt megbetegítő anticivilizációs méreg állandósul, ezért indokolt szorgalmazni, hogy e “nézet” (mármint az antiszemitizmus) legálisan ne képviselhesse önnönmagát, népszerűsítő megjelenítése ne férhessen be a mindenkori politikai intézményrendszer működésébe, s ellene szüntelen – egyúttal az adott konstellációkhoz igazodó változatosságú – kulturális-tudományos, politikai-jogi, mentálhigiénés-terápiás és pedagógiai-andragógiai, valamint morális és művészeti küzdelem folyjék (ideértve azt a gyakorlatot, hogy az antiszemiták viszont-kiközösítése helyett képesség- és kreativitásnövelő együttérzés, beleélés tanúsíttassék irányukban, felkínálva számukra – meg leszármazottaiknak – a mentális feldolgozás, a bűnbánat, a visszatérés és a rehabilitálódás tényleges lehetőségét).

Mindezek okán, és hogy egyáltalában kit-kit a jóra ösztönözhessünk, egyértelműen elkülönítendő a történeti emlékezésben, a kulturális hagyományokban, a közvetített értékrendszerben a gonosz és a nemes sorsfordító tettek, s az értük felelős személyek emléke. (Különben miként mutatható ki és tudatosítható a bűn konkrét megjelenése egy adott kataklizmás politikai helyzetre irányuló egyes emberi válaszban? Mi módon fogják az új generációk magától értetődőnek tartani, hogy semmiféle nemzeti-nemzetiségi, vallási, meg társadalmi – osztályos, rétegbeli, csoportos – valahová tartozás, vagy az átlagoshoz képest eltérő szokás, ízlés, nézet, tulajdonság, jegy stb. se legitimálhatja bárki kilökését az embervolt jogából és szentségéből, viszonyuljunk is ehhez a kirekesztéshez-kiátkozáshoz akár tevőlegesen, akár asszisztálva.)

A jelen állapotok miatt nyomatékosítva (amikor a demokrácia rombolói a demokrácia törvényei mögé bújnak): 1/ Különösen a jogalkalmazók figyelmébe ajánlva: az antiszemitizmus publikus és pozitív jellegű reprezentálásának (képviselésének, ábrázolásának, megmutatásának) büntetőjogi fenyegetése nem sérti az eszmék, nézetek, vélemények és gondolatok vallásának és terjesztésének szabadságát, nem ellentétes sem a szólásszabadsággal, sem a gyülekezési jog érvényesítésével, s ennélfogva nem precedens az alkotmányos alapjogok bármilyen hivatkozású szűkítésére. 2/ Az antiszemitizmus etikai helytelenítése összefér megértő (ám nem jóváhagyó!) és konstruktív megközelítésével, értsd: az antiszemita elfogultságokkal még terhelt emberek részére biztosítandó jóvátételi és visszatérési lehetőséggel (a szociális pozícióik javításának, képességeik bővítésének, személyiségük fejlesztésének, lelki sebeik gyógyításának, tudásuk gyarapításának, igényeik-szükségleteik humanizálásának, individuális autonómiájuk és társulási horizontjuk tágításának útján). 3/ Minden más – az itt javasoltakkal ellentétes – problémaviszonyulás esetén kockáztatjuk, hogy a dolgok logikája következtében a már meglevő vonatkozó bajok sokasodnak és tovább mérgesednek az antiszemitizmus üldözése során, s magunk is elnyomókká, elembertelenedő lényekké válunk.

Cselekvési javaslat lelkünk megnyugvására, egyéni ( családi ) és közösségi múltunk elfogadására
"AZ ATYÁK ETTEK EGREST, ÉS A FIAK FOGA VÁSOTT MEG BELE?" (EZÉKIEL 18, 2.)
"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal" c. nemzetbékülési program
(Tematika és metodika)

Néhány esztendősre tervezett, civil – viszont az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által védnökölt – nekibuzdulásról volna szó, amikor is akcióprogram készülne az állampolgári nemzetkép szociomentális javítása érdekében. Kiemelt figyelem övezné a holokauszt mártírjait, valamint e borzalom negatív szereplőit (hóhérjait, "csendestársait" és eltűrőit), de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségének – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottainak és a szomszéd országokban levezérelt magyarellenes üldözések áldozatainak – meggyászolásáról sem. Ennek megfelelően az újszerű történelmi tabló, amely szervesen kapcsolódik a gyakorlati cselekvésekhez, felölelné a bátor és humanista személyeket, miként az 1918/19-es forradalmak, a Horthy-rendszer, a második világháború és a követő inhomogén időszak társadalmi-politikai-gazdasági képződménye, az államszocializmus zsarnoki történéseinek komplex bemutatását. E program hangsúlyozottan segítené a gyilkosok és cinkosaik leszármazottait örökölt szégyenük feloldásában.

1. A magyar társadalomnak végre szembe kell néznie a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek zavaros értékelésével. Elsősorban a holokausztot érintően az egyéni és nemzeti emlékezetben. A vonatkozó emlékezetvesztés, illetve emlékezethiány (és nemritkán a nyílt és tudatos tagadás) külön és sajátos metodikát kíván.

2. Hazánkban a történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt hibásak, félrevezetőek, rosszak. Új kontúrokat szükséges húzni a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar, sőt a cigány-nemcigány, városi-paraszt, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb. kapcsolatpároknak, hogy azok ne kizárólag olyan ellentétpárokként létezzenek, melyeknek pólusai túlnyomórészt antagonisztikus, egymással együttműködni nem tudó, kompromisszumképtelen, egymással gyűlölködő viszonyba zárt embereket testesítenek meg.

3. A helytelenül használt fogalmak és romboló alapérzések torz személyiséghez és csoportmagatartásokhoz vezetnek, hamis általánosításokat, téves berögzüléseket (sztereotípiákat) állandósítanak. Felülkerekednek a múlt rossz erői (“ártó árnyai”) és ellehetetlenítik a tények megismerését, a valósághű tájékozódást.

4. A személyiség torz működése és a kényszeres közösségi megfelelések hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez. A szükségtelen indulatok és hamis általánosítások roncsolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: a történelmi emlékezés, az őszinte szembenézés (“önismerés”) pszichikai képességének visszaszerzése, a kulturális (ön)beavatkozás, így az elemzés elvégzése, a bűntudat feldolgozása. Konkrét megoldási módnak ajánlható a szégyenoldás és az elhagyásérzés csökkentése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással (humanisztikus pszichológia) és az ún. bűnbakkereső cseretechnika elemeinek (mentálpedagógia) felhasználásával. Közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése, míg a közvetett, távolabbi cél: az érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése. Amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív. Ez az új típusú nemzettudat (aminek azért vannak előzményei, vö. például a Duna-konföderációs elképzelésekkel) megengedi a többes közösségi – etnikai-kulturális-vallási-nemzeti-szociális – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű.

6. Specifikus magyar nehézség: a nemzeti tudat (pontosabban: a nemzetről alkotott, rétegződött társadalmi és egyéni tudat) sohasem törekedett a nagy fordulópontok higgadt vizsgálására, az okok tárgyilagos föltárására. Hagyományosan jellemezte az árnyaltságra törekvés hiánya, inkább vonzotta a szenvedélyesség és a sérelmi (gravaminális) megközelítés, kifejezett irányultsággal a mindenkori másik leértékelésére, hibáztatására, bűnbakolására. (Pl., miként következett be a muhi csatavesztés, miért “viselkedett” a török támadás és hódoltság idején úgy az uralkodó elit és a lakosság, ahogy “viselkedett” [Mohács-szindróma], hogyan “élte meg” az ország Rákóczi, Kossuth forradalmát és harcait, a vereségeket, s milyen attitűd érvényesült a Habsburg-uralommal szemben, s milyen torzulások jutottak felszínre Trianon kapcsán? Nevezetesen, miért nem méltányolta a nemzeti tudat, hogy hosszú idő után végre független, önálló lett a magyar nemzet, hiszen “Nagy-Magyarország” századokon át muszlim-osztrák fennhatóság alatt volt – vagy nem?! És miért az antiszemitizmusban oldódott fel a veszteségtudat, miért a hazai zsidóság bűnbakká nyilvánítása váltotta ki a történelmi tények reális szemrevételezését? Akkor számolni kell a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangásával a tudati mélyrétegekben, hiszen nálunk a korlátozott parlamentarizmusban készítették elő – közvetlenül és gyakorlati módon [zsidótörvények, agymosás az oktatásban és a médiában] – a népirtást. A közelmúlt tehertétele meg az államszocializmus feldolgozatlansága, amelyet kísér a rendszerváltás egyre érzékelhetőbb konszenzuselégtelensége a nemzettudatban. Vagy: “specialitásunk” az elszakított magyarsághoz való viszonyulásunk rendkívüli ellentmondásossága.)

7. Módszerbeli alapelv, hogy ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalásnélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte, nem a társadalom elitjeire összpontosító-korlátozódó (viszont általuk támogatandó!) lakossági – zsidó-nemzsidó, roma-nemroma – beszélgetések, emlékezések. Az ilyen fórumok elképzelhetők különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvényekbe ágyazottan is (amelyek “gazdái” oktatási intézmények kiemelt jelleggel lennének, hogy a tárgyalt témákban könnyen “találkozzanak” az eltérő korú nemzedékek). Fórumonként két-két nem szélsőséges temperamentumú, “bölcsnek” tartott, demokratikus meggyőződésű, tekintéllyel bíró polgár “elnöklésével” (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!), és egy szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pap, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral. Ezeken az összejöveteleken, ők hárman felelősséggel gondoskodnak a lelki tolerancia és a becsületes vitaszellem helyszíni feltételeinek biztosításáról, nyomatékosan ideértve a holokauszt relativizálásának hic et nunc morális tilalmát, illetve annak kötelező történelemismereti kompenzálását.

Amit megkövetelek

Befejezésül, Varga Domokos Györgynek, a “nemzeti jobboldal” egyik emblematikus véleményformálójának úgynevezett törzsi háború “elméletével” kapcsolatosan is, amelyet egyébként nagyon nem osztok, s a saját vonatkozó komplexusa kivetülésének értékelek, rögzítem még a következőket.

Aki barátom – e helyütt ismét hadd pengessek egészen személyes húrokat is – és ugyanakkor, eltérően tőlem, zsidó származásban nem érintett, nos az az ember nem hallgathat, ha jelenlétében bárki zsidózik, s e tekintetben – részéről – az sem megnyugtató felelet számomra, hogy az illető mindenféle ilyen uszítást elítél, hanem előzetesen és specifikus konkrétsággal le kell szögeznie, legalább nekem, legalább egy alkalommal, hogy adott esetben magától értetődően kinyilvánítja, ha efféle helyzet adódik (mert éppen antiszemita történés zajlik, akár magánszituációban, akár köz előtt), hogy ellene van, hogy elítéli a zsidózást, mégpedig anélkül, hogy az antiszemitizmus elleni kiállásához hozzáillesztené a kisebbségvédelem elvont hangoztatásába való belehátrálást; hiszen Magyarország polgárai vagyunk: ahol a magyar állam kizárólag zsidó származású magyarok százezreit ölette le saját lakosságából, és a saját lakosság hitvány részének asszisztenciájával cselekedte ezt alig több mint hatvan éve. Elvárom a nemzsidó barátaimtól is, hogy a mai magyar zsidóság zöméhez hasonlóan “hungaro-patrióták”, s ne “hungaro-nacionalisták” legyenek. Elvárom, mert az 1930-as évektől (egészen a második világháborús összeomlásig!) a magyar nacionalizmus meghatározó erői különösképpen szorgalmazták az általuk zsidóként meghatározott – szívükben egyébként csordultig honszerető – állampolgáraink kitaszítását a nemzetből (kezdetben erkölcsiségüket vitatva és jogegyenlőségüket szüntetve meg, aztán állásukat-tulajdonukat rabolva el, végül pedig lemészárlásukat elfogadva-támogatva). Tették mindezt – ugyanezek az erők, élvezvén a nemzsidó lakosság többségi közönyét – az abszolút bűnt megtestesítő (tehát relativizálhatatlan), részükről tudatosan történelmi érvényűnek szánt alkufolyamat keretében, amelyben – a Trianonban elorozott területek visszakapásáért és megtartásáért, cserébe a zsidó életért, következményében a csecsszopókat és aggokat, a nőket és fekvőbetegeket sem kímélő majd hatszázezer halálért, de előre belenyugodva a szinte egymilliós végszámba! – a náci Németországgal működtek együtt (ki kényszerből, ki örömmel, ám ez a lényegen nem változtat), örökre megbélyegezve ekként magát a – saját népét hóhéri pragmatizmussal megtizedelő – magyar nacionalizmust (mert idesorolandó Magyarország II. világháborús nemzsidó katona és civil vesztesége is).

Amit elérhetünk

Hiszek abban (a történelem minden eddigi cáfolata ellenére), hogy amennyiben elég kitartóak, következetesek, találékonyak és – a gonoszság eltűrését kivéve – együttérzők, elfogadóak vagyunk a jelen antiszemitái javára, akkor belőlük lényeges mértékű önszembesülést és önkritikát válthatunk ki. Ily módon járulunk hozzá a közeljövő nagy társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális kihívásai – a tőke és a munkaerő államhatárokat metsző (Schengen!) áramlásának további erősödése és szélesedése, az etnikumok mozgásának bővülése és gyorsulása – által megkövetelt többes közösségi identitás konformizálódásához ( e helyütt az EU jövőképe mellett a katolicizmus univerzalizmusára, illetve a szocialisztikus-kommunisztikus mozgalmak, eszmeiségek nemzetköziség-orientációjára, vagy akár – talán meglepőnek tűnő honi példát véve – Petőfi és társai világszabadság értelmezésére szintén gondolhatunk). Ha pedig firtatjuk, hogy a 21. században összeilleszthető-e a hazai zsidóság (tágabban fogalmazva: a zsidó “eredetét” büszkén valló lakosság) duplex identitása a magyar nemzetállammal, feleletként az összeurópai tudat megszületését, kibontakozását nevezhetjük meg. Valamint arra is gondolhatunk itt, hogy a magyar zsidók zöme – egészen a második világháborúig – szívében csordultig hazaszerető volt, még a honi nacionalizmussal is azonosult.

Elkerülhetetlen új fejezetet nyitnunk az immáron teljes mértékben EU-tag Magyarország (felparázslott az idegengyűlölet!) és a magyar zsidóság (meg a lelkületük zsidó részét is elfogadóan hordozó “feleződöttek” stb., s a”filoszemiták”) viszonyában. A nemzet fennmaradása végett minden lehetséges – emberséges és ésszerű – kapcsolatot/kapcsolódást és szempontot használjunk fel az együttműködés, a sokáig nem halogatható tényleges egymásra találás, a nemzeti kiengesztelés (nemzsidó részről) és kiengesztelődés (zsidó, s általában kisebbségi oldalról), tehát mindnyájunk lelki egészsége érdekében. Mert a Gonosz puszta megátkozása, a társadalmi-gazdasági fejlődés automatizmusába vetett primitív reménykedés, a zsidó fájdalmak magányos sorolgatása ez ideig mind-mind hatástalannak bizonyultak. Ideje belátni, hogy az antiszemitizmus csak akkor a végzetünk, ha létébe belenyugszunk. Nem feledhetjük, Auschwitz óta nincs méltányolható antiszemitizmus, még társasági, (szalon), “úri”, “népi” változatában se! Akármilyen kódolt vagy kedélyes, tönkreteszi a “zsidót” és a “nemzsidót” egyaránt. Ezt értessük meg és éreztessük át a “kívülállókkal”. Főleg a fiataljával.

Amennyiben szüleink, mi magunk és utódaink (minden tisztességre igyekvő ember) tesszük a dolgunkat az antiszemitizmussal szemben, felbukkanhatnak ugyan a jövőben is antiszemiták, azonban e pestis, mint társadalmi rettenet, eljelentéktelenedik. Illetlen lesz. Magyarországon is. A kulcskérdés (nem lehet elégszer ismételni): a valamikori csendőrök, nyilasok, ávósok dédunokái, ükunokái szégyenkezés nélkül, de elődeik bűneitől – belső szükségletükként – elhatárolódva alakíthassák sorsukat. Hogy zsidó és nemzsidó, cigány és nemcigány, magyar és nemmagyar ajkú stb. szeretettel, bizalmat előlegezve és feltételezve nézhessen egymás szemébe…

Zárómondatként. Minden, amit itt leírtam – számomra – nem törzsi, hanem az egyetlen emberséges (emberhez méltó) ideológia a kérdésben.

A szerző mentálpedagógus és történelemtanár

(A szöveg bizonyos részletei megjelentek a Múlt és Jövő 2003. évi 1. számában, és a Remény 2004. évi 2. számában.)