- Nem csak a fotókon, a valóságban is olyan benyomást kelt, mint akinek nincs, és soha nem is volt semmiféle káros szenvedélye. Tényleg így van?

- Az egyetemen elszívtam néhány cigit, mert akkor ez „cool” dolog volt, de gyorsan abbahagytam. Köhögtet, semmi értelme. Örülök, hogy a gyerekeim se dohányoznak.

- Kávét sem iszik?

- De, azt igen. Esténként pedig, bevallom, szívesen megiszom egy pohár jó bort.

- Íme, a kiegyensúlyozott élet titka. Legújabb könyvének mottója kevésbé derűs. Arthur Koestlert idézi: "Magyarnak lenni kollektív neurózis".

- Ezt Koestler mondta, nem én. Koestler pesszimista volt, én meg optimista vagyok. Nekem az a véleményem, hogy mindig lehet tenni valamit, nem elég csak jajgatni, hogy mennyivel jobb máshol.

- Furcsa. Miért választott olyan mottót, amellyel nem ért egyet?

- Ettől még érdekes gondolat. A magyar nyelv izolált helyzetben van, a magyaroknak mindig küzdeniük kellett, hogy megőrizzék az identitásukat. Sikerült is. A történelemben talán most először adódik lehetőség arra - sajnos Koestler ezt már nem érhette meg -, hogy Magyarország "full member", teljes jogú tagja legyen Európának. Nincsenek ellenségek, és a magyar nép rendkívül tehetséges.

- Minden nép tehetséges, nem?

- Persze, nem vagyok soviniszta. A magyarok talán azért tehetségesebbek az átlagosnál, mert - ha valamennyire befolyásolni akarták a világot - kénytelenek voltak többet tanulni másoknál. Az emberekből kihozza a maximumot, ha kis néphez tartoznak. Szóval könnyebb franciának vagy angolnak lenni, mint magyarnak.

- Gondolom, amerikainak lenni is könnyebb.

- Az biztos.

- Miben különbözik az amerikai és a magyar néplélek?

- Az emberek életét a körülmények alakítják. Én is más lennék, ha ugyanezzel az agygyal, de Magyarországon nőttem volna fel. Az Egyesült Államokban rengeteg lehetőséget kaptam, Magyarországon viszont a kommunista időkben aligha lehettem volna sikeres. Tudja, a szüleim miatt. Papám és mamám is újságíró volt, mindketten nyugati hírügynökségeknek dolgoztak. Rájuk fogták, hogy CIA-ügynökök. Per indult ellenük, papámat 1955 januárjában letartóztatták, és börtönbe csukták. Mamám néhány hónap haladékot kapott, hogy valahogy elrendezze a sorsunkat a nővéremmel. Kisgyerekként én nyitottam ajtót, amikor az ávósok édesanyámat elvitték. A nővéremmel aztán idegeneknél laktunk.

- A szülők a forradalom kitörésekor kiszabadultak, majd november 4-én az amerikai nagykövetségre menekült a család, ahova Mindszenty bíboros is.

- A nagykövetségen más gyerek nem is volt, csak a nővérem és én. A bíboros minden este megáldott minket. Azért hívott misézni, mert mi képviseltük számára a magyar családokat.

- Vallásos?

- Katolikus nevelést kaptam. Ma már kevésbé vagyok vallásos, de gyerekkoromban még nagyon az voltam. Rengeteget imádkoztam szüleim szabadulásáért, és amikor végre így lett, biztosra vettem, hogy az imáim hatására történt.

- 1957-ben hagyták el az országot. Mikor szembesült a "nagy titokkal", azzal, hogy ön, a buzgón imádkozó katolikus kislány zsidó származású?

- Jóval később, 1978-ban, amikor újságíróként először jöttem vissza Magyarországra. Raoul Wallenbergről, a magyar zsidókat mentő svéd diplomatáról készítettem interjút egy nénivel, aki ismerte a családomat. Szinte csak mellékesen megjegyezte, hogy Wallenberg túl későn érkezett - a te nagyszüleidnek. Meglepődtem. Otthon nekem azt mesélték, hogy anyai nagyszüleim a bombázásokban haltak meg. Ekkor derült ki, hogy Miskolcról már a deportálások első hullámában elvitték őket, és Auschwitzban végezték. Apai nagyszüleim is zsidók voltak, de ők nagyobb szerencsével jártak: Budapesten túlélték a holokausztot. A háború után kivándoroltak Ausztráliába, rájuk se emlékszem, annyira kicsi voltam. Mindkét ágon olyan zsidó őseim vannak, akik asszimilált polgárokként éltek Magyarországon, többen közülük katonaként harcoltak az első világháborúban. Nagyon büszkék voltak a magyarságukra, csak hát a nyilasidőkben ez semmit se számított.

- Könyvét, amiről az előbb beszélgettünk, saját családjának a története is ihlette. Kilenc magyar zsidóról szól, akik "világgá mentek, és megváltoztatták a világot".

- Név szerint: Robert Capa (Friedmann Endre), Alexander Korda (Korda Sándor), Kertész András (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilárd), Teller Ede (Edward Teller) Wigner Jenő (Eugen Wigner) és természetesen Arthur Koestler (Kösztler Artúr).

- Amerikában már megjelent a könyv, magyarul néhány hónap múlva fog. Az angol kiadás címében "kilenc zsidó" szerepel, az itteniben viszont "kilenc magyar".

- Én eredetileg is "magyart" írtam, de az amerikai kiadó úgy gondolta, így csak a magyarok fogják megvenni. Ezért változtatták meg a címet. Piaci döntés volt.

- Bejött?

- Eddig négyszer adták ki. Készül a német fordítás, nagy örömömre abban is "kilenc magyar" lesz. Egyébként fütyülök rá, hogy mi a címe, az a fontos, hogy minél többen elolvassák, tudjanak róla, milyen remek embereket adott Magyarország a világnak. Olyanokat, akiknek Hitler elől kellett elszökniük. Fontos az is, hogy a magyarok, legfőképpen a fiatalok megismerjék saját múltjukat, és tanuljanak belőle. Ne csináljunk megint butaságokat, elég abból, hogy zseniális magyaroknak más országokban kell megtalálniuk a boldogulásukat.

- Ön nem csak az írás révén képes hatást elérni. Árulja el, mekkora befolyása van az Egyesült Államok külpolitikájára?

- Képzelheti... Óriási! Hatalmas!

- Azért kérdezem, mert férje az egyik legismertebb amerikai diplomata, Richard Holbrooke.

- A férjem figyel rám, én figyelek rá.

- Ennyi?

- Mindent megbeszélünk, ahogyan jó párokhoz illik. Tény, hogy Magyarország nem volt annyira fontos neki, mielőtt megismert engem. Aztán Magyarországon házasodtunk össze, és jövő év januárjában, könyvem megjelenésekor, újra eljön. Próbáljuk segíteni egymást az életben. Ez a normális. Mind a ketten rengeteget utazunk, de akkor is naponta háromszor beszélünk telefonon. Ha megkérdezné Richardot, mennyire befolyásolja a felesége, akkor azt válaszolná, hogy "hála Katinak, nagyon beleszerettem Magyarországba".

- Előfordult, hogy diplomatafeleségként közvetlenül is alakította az eseményeket?

- Elkísértem a férjemet például Daytonba, ahol a jugoszláviai háború befejezéséről tárgyaltak. Főleg a szerb Miloseviccsel és a bosnyák Izetbegoviccsal sétálgattam sokat, próbáltam rávenni őket, hogy ne csak mások legyőzésére gondoljanak, hanem gyerekeik és unokáik jövőjére is. Közben érkezett a hír, hogy egyik kollégámat, a New York Times mostani tudósítóját elfogták és bebörtönözték Boszniában. Richard megengedte, hogy közbenjárjak az érdekében. Nemsokára elengedték. Az újságíró később könyvet írt az élményeiről, és rögtön az elején köszönetet mondott nekem a szabadulásáért.

- A legutóbbi elnökválasztási kampányban ön is részt vett a demokraták oldalán.

- Óh, a kampányban nagyon kis szerepem volt. Nem vagyok politikus, és Richard sem igazán az. Jó, benne van a Demokrata Pártban - most éppen elég keményen -, de azért ő elsősorban profi diplomata. Én már hat könyvet írtam, a munkám sok szaladgálással jár. Nincs annyi időm, hogy politikus legyek. Nem is vágyom rá.

- Akad egyéb elfoglaltsága is, elnöke például a Nemzetközi Női Egészségügyi Koalíciónak. Mivel foglalkoznak?

- Ez egy kormánytól független szervezet. Leginkább Afrikában és Ázsiában igyekszünk fellépni a szexuális kizsákmányolás ellen: egészségügyi oktatást szervezünk, AIDS-megelőzést végzünk, együttműködünk a kis helyi szervezetekkel.

- Soros György mellett ön lesz a fővédnöke jövőre az amerikai magyar kulturális évadnak. Mit gondol, miért érdekelhet valakit Magyarország a tengerentúlon?

- Kell hogy érdekelje, mert Magyarország nagyszerű hely. A programok nemcsak egy szűk értelmiségi elitnek szólnak, hanem mindenkinek, aki csak egy kicsit is kíváncsi a művészetekre, a zenétől a festészetig. Azt lehet mondani, hogy New York a világ kulturális fővárosa. Ez egy hatalmas lehetőség, hogy az amerikai publikum megismerhesse Magyarországot. Pontosan még nem tudom, hogyan, de a maximumot fogom nyújtani, hogy segítsek ebben.