Véleményem szerint ez a világirodalom egyik legtalálóbb Hamlet-kritikája, de most nem ezért említem. Hanem azért, hogy megkérdezzem: nem ugyanezt teszszük-e ma mi is, csaknem mindannyian ebben az országban? Bajt bajra halmozunk. Ezer módja van ennek (rossz döntéseket hozunk, a rossz valóságot még roszszabbra festjük, rossz hírre még rosszabbal licitálunk, a fehéret szürkének, a szürkét feketének látjuk és így tovább), de most csak egyvalamiről akarok szólni. Arról, hogy a sajtó hogyan vesz részt ebben az önsorsrontásban.

Ezen a téren a magyar sajtó sem jeleskedik. Benne van a romláson való szörnyülködés és/vagy élvezkedés öngyilkos spiráljában. Egyfelől cikkeinek jelentős hányadát átitatja a különféle ideológiák mérge. Másfelől a rendelkezésére álló terjedelem, illetve idő oroszlánrészét a bajok bemutatása tölti ki - ez a vizslaszellem bizonyos határok között dicséretes, de az árnyoldala az, hogy a megoldások keresésére és a sikerek bemutatására (mert ilyen is van) alig marad hely és idő.

Ajaj, már hallom is a felháborodott tiltakozás hangjait. Jönnek az unalomig ismételt rutin kifogások:

- A jó hír nem hír. - (Nem hír?)

- A sajtónak a tájékoztatás és elemzés mellett a kritika a dolga, s ugyan mit kritizáljon, ha nem azt, ami rosszul működik. - Kritizáljon.

- Isten mentsen a hurráoptimizmustól, a diadalmas munkajelentésektől, a kincstári optimizmus visszhangozásától. - Mentsen.

- A sajtó csak arról írhat, ami van. S ha egy országban tengernyi a baj, akkor természetes, hogy elárasztják a sajtót a rossz hírek, a gazdasági, társadalmi, emberi gyászjelentések. - Természetes.

Ezek komoly szempontok és érvek. Hamarosan visszatérek rájuk. De előbb hadd mutassam meg egy példán, mire gondolok.

Kezembe veszem az egyik legjobb, legszínvonalasabb magyar hetilapot. Egyike azoknak az orgánumoknak, amelyek tárgyilagosan informálnak, egyre bátrabban s körültekintőbben elemeznek, a hatalmon lévőkkel szemben is kritikusak, ideológiai narancshéjakon nem, vagy alig csúszkálnak. Talán egy megújuló magyar újságírói kultúra előhírnöke. Évtizedek óta hűséges olvasója vagyok. Most mégis e lap egyik számát hozom fel példaképpen arra, hogy a magyar újságírásnak még az élvonalára is (a televíziók-rádiók se kerülnének ki jobban a dologból) valamiféle aránytévesztés a jellemző.

Találomra kiválasztottam egy számot (2007. szeptember 1.), és megnéztem, menynyi benne Magyarországgal kapcsolatban a jó és a rossz hír. Az eredmény döbbenetes. Nincs helyem a teljes pokoli tájkép fölfestésére (pedig megérne egy misét), inkább csak utalásokkal élek.

Ha belelapozunk a cikkekbe, ránk zúdul a romlás. Nyakon önt a rémséges hírek özöne egy olyan országról, amelynek: nincs külpolitikai stratégiája - "elvi fogódzóit vesztve hányódik a világpolitika hullámain"; nincs agrárstratégiája; tönkremennek kórházai és színházai - a kormány és a minisztérium csak ígérget; elszabadult az infláció, és már-már leállt az gazdasági fejlődés; nyilas és náci oldalak kerülnek fel az internetre; füstbombákat gyártanak; aszály pusztít, elsivatagosodás fenyeget, ennek ellenére minden eddiginél pusztítóbb árvizek várhatók; évszázadok óta nem oldották meg a belvíz- és árvízproblémákat; fegyelmit indítanak a volt rendőrfőnök ellen; burjánzik a csalás, sikkasztás, vámorgazdaság, a csődbűntett; gyanítható, hogy kormányközeli milliárdos szerez meg áron alul közösségi tulajdonban lévő területeket, komoly a gyanú, hogy bűnözői körök kapnak állami megrendeléseket, milliárdos károkat okoznak darus kocsikkal és légvágókkal felszerelt bandák, amelyek lefűrészelik a köztéri szobrokat, fölszedik a síneket, Ausztriából is ellopják a vasúti kábeleket... Folytassam?

Igaz, van néhány enyhítő mondat vagy félmondat is arról, hogy megindult egy-két fegyelmi, lehet sztrájkolni, már évtizedekkel ezelőtt megszületett a magyar cigány irodalom, a színházak között is vannak sikeresek, folyik az informatikusképzés, az önkormányzatok többsége valószínűleg nem vet majd ki vagyonadót... És még a klímaváltozásról szóló 11 oldalas összeállításban is (amelyben azzal fenyegetnek, hogy "a Kárpát-medence pusztasággá válhat", Szombathelyig nyúlik majd a magyar sztyeppe, kihal az őshonos flóra és fauna jelentős hányada) van néhány jó hír arról, hogy például már folynak a sikeres kísérletek szárazságálló vetőmagok nemesítésére, egy országos programban (Vahava) 55 tanulmány készült a klímaváltozás várható hatásairól, és a tudósok javasolják a kormánynak egy Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia kidolgozását...

De az arányokkal komoly baj van. Tizenegy oldalnyi lamentálást és riogatást nem ellensúlyoz néhány biztató információcska. Az említett 55 tanulmányban például minden bizonnyal rengeteg fontos gondolat, javaslat, terv van: ezek ismertetése legalább olyan fontos (és érdekes) lett volna, mint a bajok zsolozsmázása.

Igaz, az ország jelenlegi kritikus helyzetében - amikor ahova nézünk, lépünk, megyünk, mindenhol bajt, romlást, alantasságot, rombolódást látunk - kötelessége a közéleti sajtónak és televíziónak kíméletlenül feltárni a bajokat, keresni és kipellengérezni a felelősöket, nem tűrni a mellébeszélést és a hazugságot, leleplezni a korruptakat, a cinikus közéleti rablókat, feltárni a rejtett cinkosságokat, a közpénzek elsikkasztását, az országnak milliárdos károkat okozó felelőtlen, rossz döntéseket, a vérlázító egyenlőtlenségeket, százezrek nyomorúságát, tiltakoznia kell milliók reménytelenségbe süllyedése ellen és így tovább.

Ha szigorú tárgyilagossággal, fegyelmezett tényfeltárással, komoly elemzésekkel, minden részrehajlás és hatásvadász sandaság nélkül ezt teszi a sajtó és a televízió, már sokat tesz. De, tisztelet a remek kivételeknek, nem teszi, vagy nem így teszi. Mert többnyire megáll félúton. Fölfesti, többnyire elnagyoltan, a bajt, és aztán - némi képzavarral élve írom - hagyja olvasóját, nézőjét fulladozni ebben a fekete katyvaszban. Hogy esetleg hogyan mászhatna ki belőle, abban már nem, vagy nemigen segíti, azon már nem nagyon gondolkozik; csak a roszszat, a bajt tudja-akarja látni-hallani, de arra már nincs különösebb hajlandósága vagy képessége - vagy úgy véli, hogy az már nem is a dolga -, hogy a kiutak, megoldások keresésében is serénykedjék. Ez már a politikusok feladata: alakítsák ott fönn az urak és hölgyek az ország sorsát, jövőjét, mi majd kritikailag szemmel tartjuk őket, értelmezzük, bíráljuk, elemezzük döntéseiket, számon kérjük mulasztásaikat.

Ez azonban még egy olyan országban sem jó szereposztás, amelyben a politika jól teszi a dolgát. A megoldásokról, a jövőről való gondolkodás - feladata és kötelessége a sajtónak és minden gondolkodó állampolgárnak, közösségnek, szervezetnek is. Különösen egy olyan országban, ahol a politika nem teszi jól a dolgát.

Szinte pontosan száz évvel ezelőtt bontakozott ki Amerikában a tényfeltáró újságírásnak egy nagyon durva, keserű, kíméletlen változata. Úgy nevezték, hogy "muckraking", ami magyarul annyit tesz, hogy "trágyagereblyézés".

Óriási vitákat kavart, mert egyesek lelkesen üdvözölték mint a korrupt, romlott politikai és üzleti világ bűneinek, aljasságainak, csaló- és rablóbandáinak bátor leleplezését (jól jönne ez ma nálunk is), mások meg elítélték, mondván, hogy ízléstelen, hatásvadász, romboló, csak a rosszat keresi és látja meg. A vitában az akkori amerikai elnök, Theodore Roosevelt is megszólalt, és minden gonosz ember s gonosz gyakorlat kíméletlen kipellengérezésére biztatta az újságírókat, bár megjegyezte, hogy a támadásnak csak akkor van haszna, ha "feltétel nélkül ragaszkodik az igazsághoz".

Jól kiegészítik ezt egy másik amerikai elnök szavai. A közelmúltban Bill Clinton tartott előadást itt Magyarországon. Többször is hangsúlyozta, hogy a politikában a bajokon való jogos háborgásnál fontosabb a "solution circuit", "solution business" működtetése, vagyis magyarul: a megoldások keresésének áramköre, és a megoldásokkal kapcsolatos teendők sokasága. Beszédének arányaival is példát mutatott a magyar politikusoknak és a magyar sajtónak: beszédének körülbelül egyharmada a világban meglévő súlyos bajokról, egyharmada semleges témákról szólt, s legalább egyharmada vagy még több a megoldásokat kereste.

Tehetné ezt a magyar sajtó is. Mert nem igaz, hogy a jó hír nem hír. Az emberek szomjazzák a jó híreket. Egy-egy esőcseppért is hálásak volnának. Mert nem jó egy olyan országban élni, ahol minden romlik, züllik, esik széjjel, süllyed bele a sárba, ahol nincsen tisztesség és remény. És jó egy olyan országban élni, ahol az emberek úgy érzik: érdemes és lehet dolgozni, érdemes összefogni, meg lehet oldani a dolgokat, nem mindenki farkasa mindenkinek, kikeveredhetünk a bajból, közös erővel sikeres országgá válhatunk.

És nem igaz az sem, hogy minden kudarcba fullad ebben az országban, hogy semmi sem sikerül. Mert vannak, igaz, szinte semmi figyelmet nem kapnak, kis és nagy sikerek az országban. Vannak sikeres falvak és városok, amelyeket néhány nagyszerű ember felvirágoztatott. Vannak nagyszerű tanárok, mérnökök, orvosok, asztalosok, számítógép-varázslók. Vannak világraszóló felfedezések. A társadalmi szolidaritásnak is felvillantak az első, egyelőre még halvány jelei. Egy európai szintű fiatal menedzserréteg is talpra állt már: nyomuk sem volt tizenöt évvel ezelőtt. S hogy megint a minapi Clinton-beszédből idézzek: tudja, hogy sok gond-baj van manapság Magyarországon, mondta, de 1989-ben elindultunk egy úton, és higgyük el, minden baj és civakodás ellenére, végső fokon a jó irányba "bukdácsolunk" (You are stumbling in the right direction).

Persze nem áltatni kell az embereket tisztességgel, sikerrel, szebb jövővel. De véleményem szerint a bajok kíméletlen feltárása mellett mindig és minden alkalommal keresni kell a megoldás lehetőségeit is. Van rá történeti példa, hogy egy zsörtölődő, önbizalmát vesztett, önsorsrontó társadalomból megoldásokat kereső, önmagában és a jövőben bízó társadalommá vált egy ország. Nekünk miért ne sikerülhetne? Ha a politika tehetetlenkedik, jó volna, ha legalább a sajtó és a társadalom próbálna nemcsak siránkozni múlton s jelenen, hanem - bármennyire kenetteljesen hangzik is ez manapság - építeni a jövőt.

A tengernyi baj ellenére ezernyi lehetőség van erre. Csak új gondolatokra, komoly munkára és némi civil kurázsira volna szükség. Kissé fellengzősebben úgy is mondhatnám, hogy "észre, erőre és szent akaratra". Nem torz reformtöredékekre, hanem mondjuk egy újabb reformkorra.

Nem volna érdemes elgondolkozniuk a sajtó munkatársainak, hogy hogyan vállalhatnának részt egy ilyen reformkor kibontakozásában? Voltak elődeik, akiknek ez már sikerült. Elég, ha csak a hajdani Athenaeumra, Pesti Divatlapra, az Életképekre vagy a Pesti Hírlapra utalok itt, és szerkesztőikre: Bajzára, Vörösmartyra, Vachottra, Petőfire, Kossuthra. Ők sem voltak jobb helyzetben, mint most mi vagyunk. Mégis megpróbálták.