56 fokban, 2006. 2007
Nem lehet csöndben lenni.
Nincs csönd az '56-os emlékműnél sem, bár ezek a hangok a béke hangjai - nincs kiabálás, nincs artikulálatlan üvöltés, nincsenek fölbőgetett motorok, nincsenek fejlehajtott idős emberek és a fejüket fölemelő idősek, ordítozása sincs, inkább másféle hangok jellemzők: gördeszkáé, egy-egy külföldi turista érdeklődéséé (vajon ez itt mit szimbolizál? 1956? Yeah, a revolució, igen, hallottunk róla, szovjetek, hát persze, a szovjetek), gyerekzsivaj.
Az emlékmű szilárdan áll a térben. Tengelye a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be.
Csapdába ejtették. Balról plakátok, jobbról egy szabadtéri rendezvény színpadáról a hangosítás próbájának irdatlan zaja szól.
Néhány német fiatal megpróbál behatolni, kiszabadítani a fogságából. Bolyonganak az oszlopok között, kiabálnak, hol vagy, itt vagyok, tovább lehet menni, nem, hát innen nem lehet, gördeszkáik nekiütődnek az oszlopoknak, tompa csattanás mindegyik, amit fölerősít a tér, aztán egyszerre csak érzik, hogy innen már nincs út tovább, az oszlopok egyre sűrűbbek, egyre kuszábbak, áthatolhatatlan, nincs már hová menni, '56 labirintusában, ha belevág az ember, nehéz eligazodni, kijönnek hát, amint tudnak.
Fölbukkan egy zöld ruhás őr, aki az emlékmű szélénél állva kitessékeli őket, igaz, egy szót sem tud se németül, se angolul, de a rendet, a rendet azt vigyázza.
Mert van rendje az emlékműnek.
56 fokba zárt rend. Szemben az ING merész ívű épületével, hetyke tekintettel a kocsik áradatára, szilárd rendet ad az 56 fokba zárt 2006 oszlop.
Sehol egy elérhető tábla, amely eligazítana bárkit, mit is lát vajon.
Zavarba ejtő monstrum. A tér fogságába ejtett, most már kissé megviselt, meggyötört, olykor megkopott, de él és lélegzik.
Az oszlopok közt bolyongva hallani a szuszogását. 56 fokba zárva 2006 oszlop lélegzik.
Hallja ezt az az idős férfi is, aki jön, láthatóan céltudatosan, ide akar jönni, nincs más célja, megáll az emlékmű előtt, kalapját leveszi egy pillanatra, valamit mormol az orra alá, majd tovább megy lassan.
Az emlékmű tövében néhány szál elhervadt virág, néhány, már rég ellobbant mécsessel.
Ez nem az emlékezés ideje.
Egy éve ilyenkor virághalmok, mécseshegyek hirdették: így emlékezünk mi '56-ra, a forradalomra 2006 oszloppal, 56 fokos szögbe zárva, 2006-ban. Ezzel az emlékművel. Egy éve ilyenkor már edzettek a motorosok, eljön majd az ő nagy pillanatuk, amikor ország-világ szeme láttára, az avatáson mutathatják meg magukat azzal, hogy ők '56 örökösei, miközben a tér fogságában álló mű tövénél ott állt egy idős ember, Kosáry Domokos, az '56-os Emlékbizottság elnöke, aki azt mondta: nem könnyű időket éltünk, és nem könnyű időket élünk, de bírjuk ki a nehézségeket.
És az emlékmű bírja.
Még akkor is, ha '56-os szervezetek hivalkodónak nevezték, olyan alkotásnak, amely "nem fog semmit sem sugározni magából '56 szellemiségéből, nem fog semmilyen formában utalni arra, hogy mi történt".
Az emlékmű nem hivalkodó. Tömör, szilárd, egység: mozdíthatatlanul súlyos tömb a Felvonulás terén, sokkal mozdíthatatlanabb, szilárdabb és tömörebb, mint a hajdanán a helyén álló diktátor szobra, olyan tömör, olyan szilárd és olyan súlyos tömb, hogy nem fog rajta a történelem ármánya: nem fognak rajta kormányellenes átkok, nem fognak rajta a szélsőségek, nem fognak rajta a szélsőséget kiáltó szélsőségek, jöhet eső, hó, vihar - kivárja a napsütést, amely élesen csillan a homlokzatán álló acéllemezen, megvilágítva mindent, banképületet, forgalmat, egykorvolt szakszervezeti házakat, megcsillan a fény az emlékművön, amely része lett a térnek, de több is annál: önálló tér a térben. Mint '56 egykoron és ma: önálló része a beszédnek. Kikezdhetetlenül az.
Szilárd, egységes tömb - az alkotói szándék, '56 egységének fölmutatása ennyiben bizonyosan sikeres volt. '56 ma már nincs egységben. Persze, van remény. Amikor az '56 fokba zárt 2006 oszlop között bújócskázó gyerekek kacaját hallja az ember, talán el is hiszi magának.
