Igaz, hogy a jelenlegi változat kicsit puhább, mert tavaly még a nőket is legkorábban 60 évesen engedték volna nyugdíjba, de abból nem látszanak engedni, hogy aki várhatóan hosszabb ideig kapja időskori járadékát, ne kaphasson többet, mint az, aki tovább dolgozik.

Annak kiszámításához elég ugyanis a négy alapművelet ismerete, hogy ugyanannak a summának - mondjuk - a hússzorosa kevesebb, mint huszonkétszerese. És ha valaki ugyanabból a kalapból ugyanazért a teljesítményért több pénzt kap, azt a másiktól veszi el. Tehát nem a korábban nyugdíjba menőket büntetnék az előrehozott nyugdíj csökkentésével - mint azt most a szakszervezetek panaszolják -, és nem is a Ratkó-korszakban született férfiak zsebéből húznak ki egymillió forintnyi nyugdíjat - ahogyan a kereszténydemokraták fogalmaznak. Arról van szó, hogy egy - a biztosítási elvvel köszönő viszonyban sem lévő - kedvezményt próbálna a kormány visszavonni.

Akkor, amikor Magyarországon is általánossá vált a társadalombiztosítás, az átlagéletkor hatvan év alatt volt, a nyugdíjkorhatár 65 év. Ma átlagosan túléljük 70. életévünket, a nyugdíjkorhatár 62 év, a valós nyugdíjazási kor pedig 60 év alatti. Az adatokból minden józan elme levonhatja a következtetést: bár nehéz tudomásul venni, de ekkora terhet képtelen az állam vállalni, különösen, ha az emberek szinte ösztönözve vannak a korengedményes nyugdíj igénybevételére. Amennyiben minden változatlan maradna - és erre a szakértők már évek óta egyre türelmetlenebbül figyelmeztetnek -, a ma munkában állók befizetéseik fejében életük alkonyán méltányos járadékot aligha remélhetnek.

Ez a vita már ma sem szól másról, mint a nyugdíjkorhatár emeléséről, hiszen - hangsúlyozzuk ismét - a jogosultaknak gyakorlatilag szinte mindegyike élt, él az előre hozott nyugdíj lehetőségével. Aminek megállapítási szabályai azért alakultak így, mert az akkori kormány és parlament ezzel próbálta megédesíteni a '97-es nyugdíjreform keserű piruláit. Az elvtelen vagy végig nem gondolt kompromisszumoknak pedig mindig meg kell fizetni az árát.

Szóval, izgalmas időszaknak nézünk elébe. Kérdés, hogy a szakszervezeti tiltakozás marad-e az érdekegyeztetés szintjén, vagy - a tervezett egészségügyi reform elleni "mozgósításra" ráfűzve - sikerül sereget toborozni a változtatások ellen. Ez utóbbinak - az ellenzék hathatós támogatásával a háttérben - meglehetősen nagy a valószínűsége. De még ennél is izgalmasabb, hogy vajon a kormány, ha tömegek özönlenének ki az utcára, mint mondjuk egy-egy francia vagy németországi szakszervezeti erődemonstráció esetén, tartaná-e magát a módosításokhoz, esetleg apróbb engedményeket tenne, vagy teljes visszavonulót fújna?

A leglényegesebb kérdésre persze egész Európa választ keres: milyen formában tarthatóak fenn a társadalmi szolidaritás intézményei a megváltozott társadalmi, demográfiai körülmények között? Igaz, ott hozzászoktak, hogy százezres tüntetésekkel nézzenek szembe. És azt nemcsak történelmi tapasztalatukból, de politikai rutinból is tudják, hogy jó megoldás soha nem erőből vagy félelemből, hanem a másik szempontjait is értékelő tárgyalásokból születik. Persze akkor, ha a trendekkel, adatokkal tisztában lévő, s érvekre érvekkel feleselő a tárgyalófél az asztal másik oldalán.