Ili néniék és a rózsaszín fiolák
Az "anyaház" az Andrássy út 60. alatti nyilas pártszékház, a Hűség Háza tőszomszédságában volt. Ma a Pest Megyei Főügyészség használja, a Hűség Háza helyén a Terror Háza Múzeum található. A szegény sorsú gyerekeket tanító nővérek - az alapító Ván Zsuzsanna vezetésével - az életüket kockáztatták. Az épület homlokzatán ma délután háromkor emléktáblát avatnak. A "gyerekek" közül többek között Bán Istvánnak és dr. Füzéki Bálintnak is alkalma lesz arra, hogy lerója háláját a 89 éves B. Molnár Mária és Piros Julianna egykori rendtagoknak azért, hogy megmentették őket a haláltól. A rendalapító Ván Zsuzsanna 1993-ban hunyt el. 1991-ben az igazak Jad Vasem-kitüntetését kapta meg.
Az ötven megmentett gyerek közül hatan élnek. Találkozásaik olyan filmszerűek, mint kényszerű összezártságuk néhány hónapja a vészkorszak idején. Bán István például két hete még semmit sem tudott az emléktábla-avatásról. A Floridában élő 74 éves mérnök a lányával érkezett Budapestre, s többször megfordult ugyan a környéken, de a régi zárdaépületet nem találta. Besétált aztán egy kis kápolnába, s a nővérek felől érdeklődött. Megadták neki dr. Füzéki Bálint számát. Így találkozott az egykor szintén bújtatott "gyerekkel" - több mint hatvankét év elmúltával.
- Tizenegy éves voltam - emlékezik a ház körüli séta során Bán István. - A Wekerle Sándor utcában (ma Hercegprímás utca) laktunk. A nyilaspuccs napján az orvos apám behívott a rendelőjébe, ott volt anyám is a három hónapos húgommal. Elővett négy rózsaszín fiolát, és azt mondta, "bevesszük, lefekszünk, s holnap már senki sem tud bántani bennünket". Megértettem, miről van szó. S nem volt ugyan szokás az apámmal ellenkezni, mégis azt mondtam: próbáljuk meg, hátha túléljük. Rendben, felelte apám, de el kell mennünk, mert elvisznek a gettóba. A Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) útra mentünk, ott lakott egy házmester páciense, nála aludtunk. Hajnalban egy Teréz körúti plébániára mentünk megkeresztelkedni. Körbeálltunk egy sekrestyében, és katolikusok lettünk. Apámék elmentek, engem áthoztak a nővérek kollégiumába. Anyám a húgommal vidékre ment, apám egy Wallenberg-féle Szondi utcai elsősegélyhelyen húzta meg magát. Békén hagyták.
A másik túlélő, Füzéki Bálint 1937-ben született. Hétévesen került a rendházba. Apja mérnök volt, a Dunakotró Vállalattól küldték el a származása miatt. A család a Pasaréti úton lakott. A háború alatt a Szív utca 26.-ba, egy másik zsidó családhoz kellett költözniük. A Horthy-proklamáció október 15-én reménynyel töltötte el őket. De jött Szálasi. (A borzalmas pillanatról Ormos Mária történész Ámokfutás címmel írt cikket szombati számunkban - A szerk.)
- Apám összecsomagolt, s a bátyámmal elvitt az akkori Prohászka Ottokár utcai Papneveldébe - idézte föl emlékeit a pszichiáter Füzéki Bálint. - Este volt, gyalog mentünk a kihalt városon át. Apám átadott bennünket egy kispapnak. Akkor láttuk utoljára, Buchenwaldban ölték meg. Egy másik kispap hozott át bennünket a Vörösmarty utcába. Anyám - aki ismerősöknél bujkált - időnként ellátogatott hozzánk. November közepén ott maradt velünk. Hamis papírjai voltak, Ili néninek kellett szólítanunk.
A bújtatottak szerint a nyilasok csak annyit tudhattak, hogy pártközpontjuk közvetlen szomszédságában egy nővérek által fenntartott kollégium működik (Collegium Josephinum). Nem volt tehát feltűnő, hogy sok gyerek van a házban. Ha megneszelték volna, hogy a kikeresztelkedett zsidó gyerekek oly jól konspirálnak, hogy betéve tudják a katekizmust, ráadásul ministrálnak, lelőttek volna mindenkit. December táján már annyira elvadultak, hogy nem érdekelte őket a keresztlevél sem. Az utcán szaggatták le a fiúgyerekekről a nadrágot, hogy meggyőződjenek a származásukról.
- Éhségre, szomjúságra emlékszem - említette Bán István -, megettem még a cipőpasztát is. Nem barátkoztunk, nem játszottunk, a nővérek fegyelmet tartottak. Az udvar hátsó részén csirkeólak voltak. Egyszer a kiskapuban felejtették a kulcsot. Kiterveltem, hogy ellopom, eldugom, este pedig kiszököm szétnézni. Visszarángattak. Egy hete tudtam meg Füzéki doktortól, hogy az Andrássy út 60. udvarán jártam! Pedig tudtam, hogy milyen veszélyes a helyzet. A kilencéves unokahúgom katolikusnak született, a családja rég kikeresztelkedett. Decemberben elkapták a szüleivel meg a nagyszüleivel, kiültették őket a Stefánia útra a nyilasház elé, a nyakukba táblát akasztottak: ez történik a zsidókkal, majd lelőtték őket. Februárban szedték ki a holttestüket a fagyos hó alól.
- Foszlányokban emlékszem az itt töltött hónapokra - veszi át a szót Füzéki Bálint. - Emlékszem egy asszonyra, áll az ajtóban. Ván Zsuzsanna azt mondja, csak apácák és gyerekek lakhatnak a házban. A nő sír. Ha kilép a kapun, meghal. Elindult a vezető nővér befelé. De visszafordult. Aztán mégiscsak ő lett az első felnőtt, akit befogadtak.
Bán István a háború után elvégezte a műegyetemet, s 1956-ban hagyta el az országot. Elektronikai mérnökként helyezkedett el Montrealban, esténként azonban ifjúkori hobbijából élt: az egykor ismert hazai bűvész, Corodini utolsó tanítványaként, annak nevét felvéve lépett föl szórakozóhelyeken. Bűvészként szép karriert futott be, majd az amerikai hadseregben mérnökként helyezkedett el. Végül a floridai Marathonban telepedett le. Stephan Corodini Bannak három gyermeke született, nyolc unokája van.
Füzéki Bálint, aki bátyjával és "Ili nénivel" vészelte át a nyilas rémuralmat, a Szegedi Orvostudományi Egyetemen végzett, pszichiáterként dolgozott az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, majd a Kispesti Pszichiátriai Gondozóban. Füzéki Bálint kutatta föl az anyaház vezetőjének Jad Vasem-kitüntetéséhez a tanúkat. S az ő társaságában látogattuk meg tegnap a rend egykori mindenesét, B. Molnár Máriát.
- Hárman maradtunk Pesten a "gyerekek" közül - mondta Füzéki Bálint. - Többükkel évtizedeken át ismertük egymást, de csak 1989-ben jöttünk rá, hogy együtt voltunk az anyaotthon pincéjében. Az emléktáblával tartoztunk ezeknek a nagyszerű embereknek. Nekik köszönhetjük az életünket.
Életmentő vitamin
- A keresztény gyerekeket hazavitték a szüleik - idézte föl emlékeit B. Molnár Mária, aki ma beszédet mond az emléktábla-avatáson. - Tudtuk, hogy akik maradtak, zsidó gyerekek. Az volt a dolgunk, hogy gondoskodjunk róluk. Emlékszem, mennyire örültem annak, amikor szereztem egy egész kocsiderék savanyú káposztát. Tudtam, hogy a vitamin életet menthet.
A nővér arról is beszélt, hogy a nyilasok gyakran tartottak a házban razziát. A rendtagok féltek, hogy megneszelik, mire vállalkoztak. Amikor jöttek, s bevilágítottak minden lyukba, arra ügyeltek, ne tudják a gyerekeket megnézni, és senki se hívja föl magára a figyelmet. - Beállított egyszer egy férfi, SS-egyenruhában - idézte emlékeit a nővér -, földbe gyökerezett a lábunk. Zsuzsika néniék terelni kezdték a gyerekeket, hogy ne legyenek szem előtt. Kiderült, hogy a férfi álruhában járt, s később szerzett nekünk egy szállítmány tüzelőfát. Egy gyerekre emlékszem név szerint. Safrankó Péter Pál árva volt, két nővérével érkezett hozzánk. Később közjegyző volt, tartottuk vele a kapcsolatot.
A Dévaványán 1918-ban, nyolcgyermekes családba született B. Molnár Mária a rend 1948-as feloszlatása után segédmunkásként dolgozott, tizenhárom éven át lámpákat ellenőrzött az Egyesült Izzóban, később Budajenőn volt tanítónő, onnan ment nyugdíjba. A rendet 1926-ban alapító Ván Zsuzsannával a Jablonka utcába költözött, 1990 után ott élesztették újjá a közösséget. Ma is szegény sorsú gyerekek tanításával foglalkoznak.
