A magyar közönség az idén már a soproni Volt fesztiválon is megcsodálhatta Stelar együttesét, amely egyetlen perc pihenőt sem engedélyezett a hallgatóságnak. A linzi lemezlovas ugyanis mintapéldája a mai elektronikai szcénát uraló ellentmondásnak: egészen más arcát mutatja a korongon, és egészen mást élőben. A hordozón megszokott, pszichedelikumba hajló, a borongóstól a világfájdalomig ívelő, késő őszi zenét igazi napfényes, elementáris dzsesszorgia váltja fel. Parov ugyanis remekül érzett rá a mindenhova betüremkedő retroérzésre, a csillapíthatatlan nosztalgiahullámra, és a harmincas évek békebeli hangjait helyezi rá a legtrendibb, dubos, groovos, funkyalapokra. De nem is ez a legfőbb erénye. Hanem, hogy levakarja a dzsesszről a rárakódott sznobériát, a keveseket lázba hozó arisztokratikusságot, és visszahelyezi oda, ahová talán mindig is szánták: a táncparkettre.

A soproni felállásban mára annyi változott, hogy Eva Klampfer helyét a jóval légiesebb Gabriella Hanninen vette át. Ám amit nyertünk látványban, azt elveszítettük a hangzásban: Hanninen kisasszony ugyanis a koncert feléig javarészt csak keresgélte önmagát, hangja helyenként nem volt több mint egy speciális effekt. Miközben Sopronban - aki ott volt, máig nem pihente ki igazán - a kissé teltebb, darabosabb Eva Klampfer ősereje remekül egészítette ki Markus Ecklmayr szaxofonos elképesztő vitalitását. Ecklamayr ugyanis pihenő üzemmódban is képes lenne arrébb fújni egy gőzmozdonyt, hát még a színpadon, maximális fordulatszámon pörögve! Hajlunk rá, hogy nélküle másként festene Stelar európai diadalmenete. Mert, tagadhatatlan, a harmadik lemezre (Shine, azaz Ragyogás) is valami hasonló vár, és csak örülhetünk, hogy Milánót, Varsót és Thesszaloníkit megelőzve, innen, Budapestről indult a turné.

Még akkor is, ha javarészt a soproni repertoárt hallhatta a nagyérdemű. Annyi különbséggel, hogy a bejáratott Love, a Kiss Kiss vagy A Night in Torino mellett, ha nem is ezerszázalékosan, de megszólaltak az új nóták is: a Charlston Butterfly vagy az On My Way Now. De Stelárék olyat is tudnak, ami egy igazi dzsesszbandával sosem fordulna elő: technikai okok miatt - rendetlenkedett az elektronikai alapokat nyomó program - el kellett napolni a Good Bye Emily című dalt. S talán ez tehetett arról is, hogy végül úgy ért véget a koncert, mintha ollóval vágták volna el.

De talán még nem késő Villanófényre cserélni a turné címét.

Gabriella Hanninen hangja inkább speciális effektnek tűnt, de Markus Ecklmayr maximális fordulatszámon pörgött