A rendezvény létének indokolása most már nem merül ki abban, hogy meg kellett teremteni és életben kell tartani, tekintettel Pécs 2010-es Európa kulturális fővárosa címére, hanem a helyzet épp fordított: jelenleg ez a mustra összpontosítja a mecsekaljai városra a legnagyobb nemzetközi figyelmet.

Mindemellett előkelően ráhúzható az összművészeti jelző is: a Mediawave fesztivál bevonása telitalálatnak bizonyult, mivel Hartyándi Jenő vezetésével koncepcionálisan kapcsolódó zenei program csatlakozott a rendezvényhez. És ezekhez az alternatív klubmuzsikákhoz számos pazar helyszínt kínál Pécs. Egy kis rendezett hangzavar olyan életet tud lehelni a patinás Széchenyi térbe, hogy nem csak a klíma miatt érzem magam egy balkáni városban. Teljesen másképp "jó" viszont a polgári hangulatú Dante café (a fesztiválkávézó) eklektikus és sötét szobáiban egy jóféle jammelés. Ilyen élmények után már sokkal elviselhetőbbek a sokszor kissé bennfentes szakmai szájtépések is.

A Moveast filmművészeti vonzereje pedig pontosan akkora, amekkorára kalibrálták: regionális rendezvény lévén a környező országokban számít (el)ismert eseménynek. Nem véletlenül. A világon ez az egyetlen olyan filmes rendezvény, amely előválogatás nélkül mutatja be a jelentkező filmeket. Az egyetlen kritérium, hogy ne legyen kétévesnél régebbi a mű, valamint hogy a rendezőnek ez legyen az első nagyfilmes megmérettetése. Így kerekedhetett ki a - lássuk be - egészségtelenül nagy versenyprogram: 37 egész estés mű csapott össze a vásznon.

Mivel ennyi még gombócból is embertelen mennyiség lenne, abszolút átéreztem Krzysztof Zanussi lengyel rendező kétségbeesett arccal előadott vallomását a díjátadó ünnepségen, miszerint ilyen temérdek mozgóképet képtelenség felelősséggel feldolgozni. A helyzetet súlyosbította, hogy olyan filmek is bekerültek a válogatásba, amelyek már körbejárták és körbenyerték a világot. Magyarán arra kényszerültek, hogy ne a legjobb filmet (amely a szakújságírókat tömörítő Fipresci és a diákzsűri szerint is a hazai mozikban már futott Szerelmem, Szarajevó volt) ismerjék el. Igaz, ezzel lehetőséget adtak azoknak, akiknek még számít egy Moveast-fődíj. Belőlük viszont egyszerűen túl sok volt.

Ezért nem is érdemes kritizálni a bírálókat, akik megosztották a díjat a lengyel Jóvátétel (ezt a Titanicon is láthattuk korábban) és a bosnyák Nafaka között. Az utóbbi közel sem számít a legjobb műnek, de bizonyít egy fontos tendenciát: hazánktól délre a történelem és a tények még a művészetnél, de még a szórakoztatásnál is fontosabbak. Sőt a művészi kvalitás teljesen háttérbe szorulhat, mivel egy kifejezetten gyenge film is kirobbanó siker lehet (még egy fesztiválon is), ha érzékeny témához nyúl a rendezője.

A Nafaka Bosznia-Hercegovina történetét taglalja a legutóbbi balkáni háború kirobbanásától egészen napjainkig. Itt látszik a legjobban, hogy az ott élők még a legnagyobb harcokban sem vesztették el a humorérzéküket, sőt valószínűleg az tartotta bennük a lelket. A filmben fontos szerepet játszik a Szarajevó négy évig tartó ostroma alatt használt alagút (ez volt az egyetlen út ki és be a városból). Nem is mellékesen, kőkemény véleményt mond az összes nyugati hatalomról, köztük az EU-ról is. Nemzeti dráma, amely minden múltidézésével a jövő iránti szkepticizmust hangsúlyozza.

Ebből a nézőpontból talán nem is olyan meghökkentő, hogy az elismerések zömét egy olyan ország alkotói vitték el, ahol nem is létezik filmipar. De még saját filmkamerájuk sincs.

2010-re készülnek