„Amerika három évtizede vívja háborúját a kábítószerekkel, de a drogjárvány ma is pusztít. A társadalom mekkora része esne áldozatául, ha felhagynánk a feltartóztatás stratégiájával? Mi lenne belőlünk, ha a többség, vagy akár csak egy erős kisebbség egész élete akörül forogna, miképp szerezze meg a következő adagot?” – kérdezi a konzervatív New Atlantis folyóiratban Lee Harris, aki legutóbb az iszlamista veszélyről szóló könyvével keltett feltűnést (Az ész öngyilkossága: a radikális iszlám veszélye).

A cikk két provokatív könyv állításaival száll vitába. Mindkettő azt állítja, hogy maga a szer nem tehető felelőssé a kábítószer-függőségért: a kábítószerfüggő ember a felelős. Theodore Dalrymple könyve (Az ópiumszármazékok romantizálása) felemlíti, hogy Kínában a kommunisták hatalomra jutása előtt húszmillió ópiumszívó volt, Mao elnök azonban pár év alatt felszámolta a kórt. Hatásos ösztönző volt a kezében: a halál. Dalrymple úgy gondolja, hogy a mítosz, miszerint a szer magatehetetlen embereket gyűr maga alá, mint valami vírus, csak a kábítószer-élvezők önfelmentését és a hatástalan gyógyító ipar fenntartását szolgálja. De ebből nem jut arra a következtetésre, hogy nem szabad tiltani a kábítószereket. Ellenzi viszont a helyettesítő szerek alkalmazását és azt, hogy ingyen steril tűhöz juttassák a heroinistákat, nehogy AIDS-fertőzést vagy vírusos májgyulladást kapjanak a közös tűhasználattól. Ez a fajta kárenyhítés csak infantilizálja a kábítószer-élvezőt: azt a benyomást kelti benne, hogy nem neki kell kikecmeregnie a bajból, hanem mások dolga változtatni a helyzeten. Dalrymple azt ajánlja, ne betegségnek, hanem erkölcsi kudarcnak tekintsék a kábítószerfüggést.

A másik könyv (A farmakológia kultusza) azzal a bevett nézettel száll szembe, hogy vannak jó szerek, és vannak rosszak. A szerző, Richard DeGrandpre emlékeztet rá, hogy e téren sok volt a tévedés. Például a Coca-Cola valamikor kokaint tartalmazott. Maga a heroin is úgy került forgalomba, mint az ópiumtól elterelő gyógyszer. A különféle nyugtatókról és antidepresszánsokról nem is szólva. A különbségtétel tehát a gyógyszerészeti ipar érdekét szolgálja. Az eredmény az lett, hogy egyre több szer kerül a tiltott listára, viszont egyre újabbak kerülnek a nyílt piacra, hogy aztán betiltsák őket.

DeGrandpre szerint nem kellene tiltani a kábítószereket. Igaz, egyesek nem képesek ellenállni a kísértésnek. De ugyanez elmondható a szerencsejátékról is, mégsem tiltják be (legalábbis Amerikában).

Harris mindkét könyv érvelését lenyűgözőnek tartja, mégsem ért egyet a következtetésekkel. Megvallja, hogy mint magát normálisnak tartó ember, az évek hatása alatt szinte kedvet kapott valamelyik kábítószer kipróbálására. Lehet, hogy részben azért terjed a kábítószer, mert fellazult az a régi hit, hogy az ilyesmi az ördögtől való. Márpedig éppen efféle hitre épülő, szinte babonás kampány küzdötte le Amerikában a mértéktelen rumfogyasztás pusztító szokását.

Harris végül azt a libertárius érvelést cáfolja, amely szerint a kábítószer-élvező csak magának árt, ezért az államnak nincs joga, hogy korlátozza őt szenvedélyében. Az ember ugyanis nem egyedül él. A táradalom nem lehet mindenre nyitott. Egyetlen társadalom sem engedheti meg, hogy a lakosság a kábítószer rabjává váljon, hiszen ezzel a szabadságot ásná alá. Ugyanúgy, ahogy azt sem engedheti meg, hogy többségi szavazással elpusztítsák.