Normális-e, hogy mindezt a legkevésbé a pártjaik kérhetik számon, bár az ő hitelük forog kockán, hiszen ők is úgy nyernek vagy veszítenek a választásokon, hogy a sokszorosát költik el annak, mint amennyit a törvény lehetővé tesz? És tudjuk: nincs ingyenebéd, valaki a láthatatlan pénzre is megkéri a kamatot.

Normális-e, hogy ha a politika mégis ad a látszatra, s ki akarja kerülni a legnyilvánvalóbb blamákat, akkor látszat civil szervezeteket dob a frontvonalba, uszít az ellenfélre, terel kuratóriumokba, küld utcára, hogy ezzel épp a civil világ lényegét, a hatalomtól való függetlenséget, az önmagában való létezés értelmét röhögje ki?

Normális-e, hogy mindenki, aki valaha is megfordult pályázatok környékén, magabiztosan tudja bemondani, hogy mennyit kell visszaosztani, ha egyáltalán - s ha nem lehet előre megmondani, hogy kire írták ki a nagy esélyt?

Normális-e, hogy e nyílt és brutális képtelenségek akkor lépik át a kormányzati ingerküszöb határát, amikor egy nyilvánvalóan zavaros életű ifjú szocialista e rossz rendszerben is elképesztő bárdolatlansággal kezd el randalírozni?

Normális-e, hogy a kormányfő amolyan Don Quijote-i rohamot indítson ebben a helyzetben? Hisznek-e neki, legalább a sajátjai?

Remélhetjük-e, hogy a nagyon rosszízű indíttatás sem zárja ki, hogy a padsorokban legyen megrendülés? Nem abban a tekintetben, hogy ez megtörténhetett, hanem abban, hogy előbb-utóbb szembe kell nézni a társadalom megvetésével?

Remélhetjük-e, hogy e katartikus szembesülés elviheti őket odáig, hogy a kormányfő tegnapi támadásából, amivel a teljes politikai osztállyal szembefordult, nemcsak a harcba hívó elemeket értik meg? Nemcsak arra reagálnak, mondjuk a jobboldalon, hogy a kormányfő nekimegy a polgármestereiknek, hogy a pártfinanszírozás szigorításával blokkolná a civil világot, amelyben ők minden jel szerint erősebbek, hanem ez esetben belátnák, hogy nem kell a kormányfő minden egyes pontjánál kivonulniuk a teremből. Megeshet, hogy akad, amely az ő hitelességük visszaszerzését is segíti? Tudják-e a baloldalon, hogy ez jelentős részt rájuk is igaz, még ha kivonulni mostanában nem is szoktak?

Remélhetjük-e, hogy jobbról nem csapják a kétségkívül magasan szálló ziccert az ellenfél fejéhez azzal, hogy húzódjanak vissza egy sötét szobába, és meditáljanak azon, hogy is került közéjük Zuschlag János, és hagyják őket békén mind a hét ponttal?

Remélhetjük-e, hogy ebből legalább néhány elem akár még kétharmados többséggel is belátható?

Vagy csak annyi marad: na, ne.