Nem unják a banánt
Nézzük a palackokat.
Gondosan kimért zöld, kék, piros színű folyadékok, innen-onnan szedett üvegek és ilyen-olyan eljárás keretében készített pluszcsomagolás: F. S. médiabajnok szája szélét nyalogatná, ha itt lenne, s dizájnügyileg fölmérné a terepet. A 4135-ös számú versenyző az abszolúte precíz kategóriába sorolható, ugyanis üvegén még a "37,2 kilométernél" felirat is szerepel, nyilván azért, mert ennyi futás után - mi a 36. km-nél bóklászunk - az ember azt sem tudja, hol van, hogy' hívják, következésképpen jól jön minden precíz információ. Mindenesetre a Városligetből indult, rakparton és hídon kanyargó mezőny még sehol, így van idő rendezgetni a vizes edényekkel és poharakkal, továbbá banánnal, citrommal, szőlőcukorral telt asztalokat. Illetőleg mesélni arról, hogy hej, mennyi futóverseny van már itt, a fővárosban, hogy az ebben piacvezető Budapest Sportiroda már országos szinten is kiterjedt kínálatot mutat fel, nem utolsósorban, hogy nagyjából már csak akkor lehetne nagyot dobni (újat mutatni), ha a részvevők a frissítőállomás előtt átfutnának a megannyi kijárattal bíró Parlamenten. Egy reakció a sok közül:
- Lesz ott futás, de nem most, hanem huszonharmadikán.
Közben kis magyar epizódokat láthatunk; egy kék autós hölgy azt mondja, nem tudom, hogy' menjek, le van zárva, b'meg (mi, mikor nincs itt lezárva? - kérdezhetnénk vissza; kedvencünk a Love Parade), majd egy korosodó úr gyurcsányozik-kommunistázik egyet, ahogyan észlelhető, leginkább megszokásból. Turisták is érdeklődnek, mi van most itten (ők inkább fejet hajtanak a sportegészség oltára előtt), majd megjön egy zöld teherautó, hogy vinné a szemetet, mire cigizős-kendős vezetőjét arról tájékoztatják, rendben is lenne ez, ellenben még nem ért ide senki, vagyis szemét nincs egy szál se. Viszont feszültségünk immár pulzusilag is kitapintható, így amikor Vincze Orsolya állomásvezető (csoportvezető) jelzi, hogy most aztán mindjárt megjön az első futó, s mindenki álljon csatasorba, szinte nem bírunk magunkkal; eddig csak tévén láttuk, amint atléta vizet kap ki a segítő kezéből, majd magára önti-megissza kombinációban továbbhalad, esetleg bezuhan egy asztalra, és feladja a versenyt. Ehhez képest az elsők lazán, frissítés nélkül továbbmennek - a profik szinte csak a célban isznak -, viszont megérkezik motoron a Budapest Sportiroda vezetője, az esemény versenyigazgatója, Kocsis Árpád, s arról tájékoztatja Orsolyát, hogy "szép az állomás". Tényleg szép, csak azt nem értjük, Kocsis úr miért nem fut, amikor ő - még szép - megszállott futó. "Dolgozom!" - mondja, és továbbhajtat.
Orsolya amúgy profi szervező, emellett egyetemista, s így felel a "mennyire volt nehéz segítőket megnyernie?" kérdésre:
- Elkiáltottam magam az egyetemen: ki jön futóversenyre? És már meg is voltunk.
Az ám: csupa jó fej hallgató serénykedik az asztaloknál, s várja a profik után következő tömeget, amely "világháborús" módon tarol majd mindent. És nemsokára meg is érkezik az első nagy csoport; fiatalok és idősek, alacsonyak és magasak, kopaszok és dús fejűek: közös jellemzőjük legföljebb az, hogy legtöbbjük a lélek mélyéről felszakadó "ajaj", "ejej", "ujuj" címszóval zuhan a frissítőállomásra, ahol aztán - nagyhalál! - sétára vált, majszolgat, iszogat, esetleg, ha alkalmilag magánál van, átgondolja az életét. Majd...
Majd - általában - fut tovább, egészen a bő hat kilométerre lévő, ugyancsak városligeti célig.
- Most már ne állj meg, Ati!
Ezt már egy kerékpáron kísérő hölgy ordítja Atinak, s Ati nem áll meg, mint ahogyan mindenki csigázott arccal gyűri magát tovább: le kell győznie önmagát, a magamagában lakó lusta disznót. Két óra múltán már egy darab nagy hörgés az egész Alkotmány utca; egybefolyik négy, alighanem másnapos olasz lány folyamatos, szurkolásnak gondolt sikoltása, az eldobott műanyag poharak rálépéskor tapasztalható csattogása, a gumikesztyűs segítők halk suhogása, csöndes asszisztenciája. Futnak, futnak, mi meg közben azon nevetünk, hogy akad, aki katasztrófavédelmisek gázálarcos sisakjában-ruhájában abszolvál, de van itt amerikaifutballista-jelmezben szaladó és maga után sörösdobozokat húzó egyén is - na de ez természetes, ugyanis ahogyan azt Orsolya és barátja, Laci elmondja:
- Hortobágyi rendezvényünkön Kocsis Árpi csikósruhában teljesítette a távot. És csak anynyit kért, hogy a kalapjába öntsük a vizet, de jó sokat.
Értjük mi ezt, miként természetes az is, hogy Orsolya és Laci három évvel ezelőtt e versenyen ismerkedett meg.
Különben meg utánam szólnak az "palackosok" asztalától:
- Láttam, ki vitte el a 2559-es üveget!
- Ki?
- Éppen ez az. Tök normálisnak látszott.
