„2006. március 13-án a North Carolina-i Duke Egyetem 47 lacrosse-játékosa sztriptíztáncosnőket hívott egy buliba. A dolgok az első perctől rosszul alakultak. A lányok késtek, és az egyikük, Crystal Mangum, olyan részeg volt, hogy egy épkézláb mondatot sem volt képes elmondani. Mangum kisasszony másnap feljelentette a csapat néhány játékosát: azt állította, hogy megverték és megerőszakolták. A média azonnal lecsapott a történetre, és a fiatal sportolókat rasszistának és szexistának állította be. A megvádolt fiúk ugyanis fehérek, Mangum kisasszony pedig fekete” – olvassuk az Economistban annak kapcsán, hogy nemrég megjelent az esetet és hátterét részletesen feltáró könyv (Amíg az ártatlanság be nem bizonyosodik: politikai korrektség és szégyenletes igazságtalanságok a Duke egyetemi nemi erőszak ügyében).

A szerzők – Stuart Taylor és K. C. Johnson – az ügy körüli visszásságokat vizsgálva arra a következtetésre jutnak, hogy a nemi erőszak vádja kezdettől fogva ingatag lábakon állt. Mangum kisasszony rendszeresen iszik, és kábítószerezik. Többször összeütközésbe került a törvény képviselőivel, egyszer egy részeg autósüldözés során, kis híján elütött egy rendőrt. Kiderült az is, hogy a hölgy pszichiátriai kezelés alatt állt, és korábban apját vádolta (alaptalanul) nemi erőszakkal. Az állítólagos elkövetőket az azonosításkor nem ismerte fel. Az esetet követően elvégzett vizsgálatok a testén és alsóneműjén négy különböző férfi DNS-ét mutatták ki, de egyik sem a csapat tagjaitól származott. Mangum, akit a rendőrség eszméletlen állapotban szedett össze, csak akkor állt elő az erőszak vádjával (amelyet aztán több, egymásnak ellentmondó változatban is előadott), amikor a rendőrök megfenyegették, hogy átszállítják az elmegyógyintézetbe.

A haladó értelmiséget mindez nem zavarta. Sokan fenntartás nélkül elhitték a szerencsétlen, kiszolgáltatott fekete nőnek a jómódú fehér férfiakkal szembeni vádjait. Főleg a liberális média – a New York Times, a CNN, a MSNBC és a Boston Globe állította be az esetet a rasszizmus és szexizmus nyilvánvaló bizonyítékának.

Ebben persze lehetett némi szerepe annak is, hogy Michael Nifong kerületi ügyész több bizonyítékot (egyebek között a DNS-vizsgálat eredményét) eltitkolt a bíróság elől, és megvesztegette Mangum kolléganőjét, hogy tanúvallomásában ne cáfolja a vádakat. A Duke Egyetem felfüggesztette a megvádolt diákokat, a lacrosse-bajnokságot félbeszakították, és 88 tagú bizottságot hoztak létre az egyetemi szexizmus és rasszizmus letörésére.

A bíróság tavasszal felmentette a vádlottakat. Nifong kerületi ügyészt elbocsátották, sőt egy napra börtönbe is csukták. A lacrosse-csapat felfüggesztett diákjai az egyetemtől kártérítést kaptak, Durham városától pedig 30 millió dollárt követelnek.

„Kizárólag a Duke Egyetem tanárai nem tanultak az esetből. Az ítélethirdetés után 87 professzor nyílt levélben jelentette ki, hogy eszük ágában sincs visszavonni korábbi kijelentéseiket – foglalja össze a tanulságokat az Economist. Egy feminista professzor pedig meghirdetett egy órát, amely során a lacrosse-csapat körüli botránnyal demonstrálja majd az amerikai faji-, nemi- és osztálykülönbségekkel kapcsolatos társadalmi normákat.”

A faji- és nemi erőszak elleni harc túlbuzgó értelmiségi lovagjai nem csak saját magukat járatták le. Az alaptanul megvádolt fiúkat meghurcolták. És lehet, hogy legközelebb sokan majd csak legyintenek, ha ismét rasszista vagy szexista erőszakról hallanak, gondolván, hogy újra csak a politikailag túlzottan korrekt értelmiség kiált farkast.

Ha a szerzőpáros olvasná a Metazint, tudná, hogy egyes elméletek szerint a farkaskiáltás a haladó értelmiség létszükséglete.