Ha jól értem az őszi, elfogulatlanabb politikai elemzőket, általános a szomorúság, a kilátástalanság. Vita csak azon van, hogy Magyarországnak tíz vagy húsz évre van-e vége. Az egyik álláspont Tölgyessy Péteré. Szerinte, ha a két vezér valamilyen csoda révén távozna, a választók hozzájuk hasonlatos - nem biztos, hogy jobb - vezéreket választanának. A vezéreket meg lehet, de a vezérséget, a vezérszükségletet nem lehet megölni. Caesar leszúrható a Capitoliumon, de a császárság nem. A köztársaság a választók szemében halott, ezért a császárságnak kell eljönnie. Sőt, nem véletlen, hogy Caesar után nem az okos Antonius vagy a becsületes Brutus, hanem a jellegtelen és szürke Octavianus lesz a császár. A rendszerváltás, a köztársaság korában kevés színész volt sok szerepre. Most, a köztársaság hanyatlásakor sok-sok színész van egyetlen szerepre. A választó, a közönség mindkét oldalon egyetlen főszereplőt szeretne látni, és a köztük lévő halálos párbajt.

Beteg társadalomban élünk, mondja, amelyik a Kádár-korban elhitette magával, hogy elhagyta a régió többi társadalmát, s mindjárt elérheti a nyugati életszínvonalat. A rendszerváltás megfosztotta anyagi alapjaitól, de illúzióitól nem. Ezért természetes, hogy ennek a beteg társadalomnak, amely irracionálisan gondolkodik, elveszítette tájékozódó képességét, vezérekre, Messiásokra van szüksége. Ha nem elégíti ki a magyar jellem árnyékos oldalát a tehetséges Gyurcsány és Orbán, akkor kielégíti a tehetségtelen Senki, de vezér lesz ő is. E feltevések mögött megint felrémlik Bibó "zsákutcás fejlődésének" és "eltorzult magyar alkatának" újabb változata: beteg társadalom született a Kádár-kor és a rendszerváltás összeműködéséből, torz magyar alkatokká váltak a választók, akiknek csak torz alkatú politikusok felelhetnek meg. Ha nem jön forradalom, és nem jön, akkor csak további politikai hisztéria és romlás lehet a sorsunk.

Gyurcsány halott, mondja Tölgyessy, mert véget értek alakváltozásai, s ennek következtében képtelen a küzdelemre. Volt feltörekvő vállalkozó, volt nemzeti közepet és jóléti rendszerváltást ajánló tanácsadó, volt balra kampányoló fejlesztő, volt rettenthetetlen reformer, most 48 pontos konszolidáló reformrealista - ez már sok. A költségvetés beadása után menni fog. Orbán viszont örökre itt marad, és ellenében kell fölállnia egy bátor harcosnak.

Ha jól olvasom, a másik álláspont, Nagy N. Péteré, a Hamletet veszi alapul. Mindegy, hogy ki jó, s ki rossz, az államgépezetben romlott el valami. Kizökkent az idő, ó, kárhozat. Nincs, ki helyretolja. Őszödön feltűnt a halott király szelleme. A gonosz Claudiusnak és az együgyű intrikus Poloniusnak, az ártatlan Oféliának és a gyanús Gertrudis királynénak, a hízelgő és áruló párnak, Rosencrantznak és Guildensternnek, végül a mérgezett tőrű Laertesnek és a királyságra alkalmatlanul alkalmas Hamletnek egyaránt pusztulnia kell. Hiába itt igazság és hazugság, értés és félreértés. Gyanú, leselkedés, méregkeverés, árulás, gyalázat, bosszú és magunk legyőzetése magunk által a sorsunk. Mindannyian felek, s nem egészek vagyunk. E felek le fogják gyilkolni egymást. A színpadon csak temetetlen holtak fekszenek, mert még Fortinbras se jő be - törölték a darabból. Szép. A többi néma csend.

E szomorú darabok alighanem a szerelmes kiábrándulás termékei. Tetszik, nem tetszik, az ország nagyobb fele szerelmetes érzelmekkel viseltetett külön-külön Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc iránt. A Vezéreket érzelmek, hitek szülik. Jó volt friss nemzeti és/vagy társadalmi önazonosságot lelni, merni jobboldalinak és baloldalinak lenni egymással szemben. Kellett a szívnek és agynak, hogy annyi régi, unt szó és tett után, végre minden magyar felelős lehetett minden magyarért, magyarként lehetett európainak és európaiként magyarnak lenni. Lehetett szabadon szeretni és gyűlölni. Nemzeti és társadalmi drámában részt venni. Eljött a magyarság fölemelkedése. Itt vannak végre az európai reformok. Lengenek a zászlók. Igen, igen, igen. Jó veled! Pusztuljon a gyalázatos!

Milyen régen szeretett és gyűlölt szívből politikust a magyar! És most ennek vége. Elmúltak érzelmeink. Megszokásból még daráljuk: igen, igen, téged szeretünk, gyűlöljük őt! De már a szeretők is szeretnének kikeveredni ebből a zavaros viszonyból. Nem szólva a magamfajta, alighanem többségben lévő, bizonytalannak nevezett, nagyon is biztos választóról, akik sohasem éreztek vágyat egyik vezér iránt sem, sőt kezdettől gyanakodtak minden Vezér és Nemzet, Vezér és Nép szerelmi viszonyra.

A magyar társadalom nem torz és beteg. Hiszen nem is tudjuk, mikor volt normális és egészséges. E nemzet, társadalom túlélő. Nem hinném, hogy e kiművelődő, 1960-as évek közepe óta reformokban és modernizációban gondolkodó és tevő társadalom teljesen megbolondult volna. Alighanem beleélte magát a politikai érzelembe, amíg nem került szóba az anyagi megélhetése. Felelőtlenül szerethetett és gyűlölhetett, mert a Vezérek állandóan kompenzálták anyagilag és hízelegtek neki. Ma ugyanezek a Vezérek vért és könnyet ígérhetnek, melyikük vesz el többet, melyikük visz lejjebb. Háborút? Életünket és vérünket, de a zabunkat nem! Szeretjük nagyon Gyurcsány Ferencet, de ha nem képes jól kormányozni, a szétszedett rendszereket összerakni - már nem szeretjük. Imádjuk Orbán Viktort, de ha képtelen valami értelmeset mondani a mindennapi életről, és nem fog tudni kormányozni - nem kérjük.

Láttam, együtt láttuk kiszeretni ezt az országot az örökéletű Kádár Jánosból, azután a friss és dinamikus Grósz Károlyból, utána a nemzetnek öblögető Pozsgay Imréből, az éppen megválasztott Antall Józsefből, a fölényes Horn Gyulából, az isteni Orbán Viktorból, az atyai Medgyessy Péterből. Gondoljuk, hogy Orbán és Gyurcsány képeit nem köpik le a legyek? Ha a jobboldali hordóból kihúzzuk Orbán dugóját, kifolyik a jobboldal? S ha a baloldal kádjából a Gyurcsány-dugót, akkor lefolyik a bal? Ennyire kishitűek lennénk?

A végítéletet hirdető, megcsalt szerelmesekkel szemben állítom, hogy Magyarország komoly reménykedéssel nézhet a jövőbe. Oly mélyre mentünk, annyira nem sikerült semmi, hogy alig néhány dolog megváltoztatásával, más hangulatot lehet teremteni. A magyar társadalom annyira nem beteg és fáradt, hogy vadul egyezkedni tud az önkormányzatokban és a mindennapi életben. Polgárosulni akar, és részben-egészben tud is. Ha országos szinten kihúzod a két méregfogat, akkor kiderül, hogy képesek lennénk együtt vezérelni az önkormányzati átalakításokat. Vagy nem tudjuk biztosan, hogy Debrecen és Szeged, Miskolc és Eger, Székesfehérvár és Veszprém polgármesterei kiegyeznének egymással, hogy a Fidesz- és az MSZP-frakciók pártelnökeik nélkül már rég túl lennének mindenen. Vajon Bajnai Gordon és csapata nem tudna kiegyezni az ellenzékiekkel az európai projekteken? Igazi durva vita indulna a nyugdíjrendszerről? S nem mindannyiunk érdeke, hogy kármentő akcióval összerakjuk az egészségügy szétszórt puzzle-ját? Az ésszerűsítések után belefoghatnánk a társadalmilag egyeztethető, hosszú távú átalakításokba.

Ha az egyik fél, a kormányoldal talál valakit a baloldalon, aki tiszta kezű - nemcsak közigazgatásban nem lopott, hanem a privatizációban sem -, nem felelős közvetlenül az elmúlt hat év kormányzati baklövéseiért, s ért valamihez - a gazdasághoz vagy a közigazgatáshoz, netán a joghoz, akkor nyert ügye van. Egy éve írtam, hogy Gyurcsány Ferencnek egy éve van hátra: meg kell szorítania, és el kell kezdenie a reformokat. Hitelessége teljes elvesztése után ennyi adatott neki. A megszorítás jól-roszszul sikerült, a reformok igen részlegesen eredményesek. Hitele továbbra sincs. Becsületes dolog az lenne, ha a továbbra is kemény, nem népszerű költségvetés beadása után, önként átadná a helyét valaki másnak. Megalázó várnia, hogy háta mögött összesúgnak, utódját találgatják. (Tony Blair lassan, de megértette.)

Ezzel bizonyítaná, hogy nem Orbán Viktor, aki állandó vereségei után is, ha kilökik az ajtón, visszamászik az ablakon. A baloldalt az különböztette meg pozitívan korábban a jobbtól, hogy a társadalom ügyét előbbre valónak tekintették a személynél - el is küldték, ha kínlódva, késve is Hornt és Medgyessyt. A baloldal vezetői ma minden nappal felelősebbek ezért a kínlódásért, gyáva tovazötyögésért. S vajon mit tenne Orbán Viktor, ha teljesen új szereplő állna vele szemben? Vesztett Medgyessy és Gyurcsány ellenében, 2002-ben és 2006-ban. Milyen hihetetlen újdonsággal áll elő húszéves, matuzsálemi politikai pályafutása újabb megpróbáltatásakor? Ha máskor nem, az elmúlt évben Orbán bebizonyította, hogy tökéletesen alkalmatlan nemcsak az ország, hanem a modern jobboldal vezetésére. Egész Európa liberális reformokkal kínlódik, ő ezek ellen szónokol és népszavaztat. Mondhatja Sarkozynek, Merkelnek, Topoláneknek, de még a Kaczynski testvéreknek is: mindaz, amit ti tesztek, esztelen liberalizmus, nem hagyom privatizálni az egészségügyet, nem engedem a vizitdíjat és a tandíjat, nem támogatom a nyugdíjrendszer egyensúlyba hozását, a gazdaság kifehérítését. Elítélem az általatok kívánt konvergenciát, helyette a kiterjedt állami rendszer, tőke-, vállalkozó-, és polgárellenes fellépés a célom. Csoda-e, ha Sarkozy nyolc percet ad neki, ha Merkel merev arccal hallgatja, ahogy egy jobboldali pártvezér előadja a német újbaloldal álláspontját, védi a szociális vívmányokat? Egy olyan konzervatívot, aki Európát népszavazza le.

Orbán maradása a baloldal egyetlen reménye. 1998 ősze óta minden politikai helyzetben, mindig rontott. Ellene lehet, sőt kötelessége győzni a baloldalnak. De tudja, Kósa Lajos és Pokorni Zoltán, Szájer József és a távolba készülő Áder János, Varga Mihály és Navracsics Tibor, sőt Kövér László is, hogy Orbánnak mennie kell. Nem lehet vele győzni, vagy ha győztél, vele kormányozni, mondja maga elé a külső körön Stumpf István és Matolcsy György, Schmidt Mária és a jobboldali értelmiség többsége. Természetesen félnek. De látták már a Vezért veszteni, amerikai és európai politikustól félresodortatni, üresen a semmibe beszélni. Haza fog menni. Ennyi volt.

Magyarország csendes, újra csendes. Csak tátognak, történelmi értelemben hallgatnak politikusai, gazdasági és szellemi emberei. Európa hangos. Berlin és London a világ vérének kerengetői, Párizs, Milánó, Stockholm, Helsinki nem alábbvalók. A magyar autó, amely 1998 óta szorgalmasan szembement a forgalommal, egy éve döcög egy irányba vele. Lélektanilag megrendítő, ha valaki mellett nemcsak a gazdasági növekedés kelet-közép-európai kisautói húznak el, hanem a lassú óriások reformjaikkal lesodornak a padkára. A finn, a spanyol, az ír kiegyezések régen voltak, másik világban. A német, a francia, a brit próbálkozások itt és most vannak. A konfliktusos politizálást fölváltotta a konszenzusos. Az európai politikai, gazdasági, szellemi elit, különböző nemzetekből, társadalmi csoportokból, nemzedékekből, meggyőzte magát, hogy van még remény új gondolatra, lehet még egymással tárgyalni, kiegyezni. Van hová illeszkednünk. Van miből reményt merítenünk. Még nekünk, magyar bal- és jobboldali politikusoknak, vállalkozóknak és transznacionális menedzsereknek, közalkalmazottaknak, budapestieknek és hajdúnánásiaknak, ilyen-olyan liberálisoknak, konzervatívoknak, szocialistáknak is eszünkbe juthat valami. Külön-külön, egymással szemben semmit, együtt, közösen bármit kitalálhatunk. Elkezdhetünk gyerekes hülyeségek helyett komoly dolgokról beszélni.

A holtak gyorsan lovagolnak - mondja Gombár Csaba. Igen, én is látom Hajnóczy Péter látomását "A halál kilovagolt Perzsiából" utolsó soraiban: "Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl - tudta - édesvízű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben." A világ adott, adjunk magunknak mi is, még egy esélyt.