Mert míg Orbán és Navracsics többszöri nekifutásra, a létező legáltalánosabb megfogalmazásokkal nagy nehezen megpróbálja lerázni magáról a cinkos némaság vádját, a Magyar Nemzet nemcsak hogy továbbra is lelkesen cikkezget az MSZP "izraeli gyökerű félkatonai szervezetéről" (In-Kal Security), de a minap interjút közölt egy a Magyar Gárdáról mély átéléssel és támogatólag beszélő zsidóval is. Aki - hogy, hogy nem - nem mulasztotta el megemlíteni azt sem, hogy hallomása szerint Recsken bizony kommunistákkal kollaboráló zsidók is kínozták szép számban a nem zsidókat. Honnan is ismerős e toposz?

Egyrészt, ugye nem világos, hogy az interjúalany önvallomása akkor vajh' mitől is adna automatikusan felmentést a gárdával kapcsolatos fasisztavádakra, másrészt meg nehéz megérteni, hogy ha Orbán és Navracsics körmönfont távolítási kísérletei őszinték, akkor a Fidesz üzemi lapjának szerkesztői miért érzik feladatuknak az ilyen nívótlan szerecsenmosdatást. Most vagy a Magyar Nemzet szerkesztői felejtettek el szólni Orbánnak, hogy - pártlap ide vagy oda - nekik tulajdonképpen szimpatikus ez a gárda, vagy Orbán felejtett el szólni házi szerzőinek, hogy őt a hideg rázza ettől a bagázstól.

Efféle kommunikációs zavarokra utaltam az elején. Bár itt a "kommunikációs" kitétel megtévesztő lehet, hisz valójában a gondolkodásmód zavarosságáról van szó. Mintha Orbán Viktor rendszerváltó demokrata énje és a felvilágosult liberalizmusnak hadat üzenő tusnádfürdői vulgárfilozófiája feszülne egymásnak. S nem is elsősorban az ő fejében - az a meccs szerintem lefutottnak tekinthető -, hanem a rajongói benyomások szintjén. Bizonyítékát adva annak, hogy a jobboldali bázisszavazókat jórészt továbbra is a félreértések hálója, valamint a jótékonyan és kölcsönösen elnézett belső ideológiai feszültség tartja össze. Az egység tehát valójában látszategység.

Innen nézve szimptomatikusnak találom például, hogy az idézett "zsidó vagyok, és lélekben gárdista" cikk e sorok írásakor az elmúlt 10 nap legolvasottabb írása volt a szóban forgó lap internetes oldalán. Mint ahogyan szimptomatikusak a Fidesz körüli segédcsapatok közelmúltbéli elszólásai is. A Fidelitas honlapjára "véletlenül" felkerült "kohnvergencia" kifejezés és a Lánchíd Rádió honlapjának gyalázatos montázsa Szetey Gábor személyügyi államtitkárról, rózsaszín háromszöggel a hajtókáján, egy haláltábor bejárata előtt. Két szerencsétlen baki, előfordul az ilyen - mondják erre a felelősök. Két árulkodó jel, mondom én, hogy miféle emberek is tülekednek arrafelé, hogy tolhassák a Fidesz szekerét.

Merthogy furamód nemcsak jó pár baloldali-liberális látja bele Orbánba a fasiszta rémet, de bizony saját táborának egy - nem tudni mekkora, de elég hangos és befolyásos - része is afféle messiásként értelmezi őt; aki egyszer majd jól odacsap a kohnvergálóknak és a rózsaszín háromszögeseknek. Nincs kétségem afelől, hogy ezzel maga a főszereplő is tisztában van, még ha valójában nem is készül hasonlóra. Mint ahogyan őszintébb pillanataiban talán azt is tudja, hogy - Boross Péter exminiszterelnök klasszikusával szólva - a szélsőjobb olyan szerető, amely sósavat hord a retiküljében.

Csakhogy Orbán már régóta kényszerpályán van, nincs visszaút számára. Egyrészt személyzeti politikájában hiánygazdálkodni kénytelen, így a köré sereglett habzószájúakat is meg kell tűrnie. Még ha lassan - elsősorban a Fidesz-közeli médiában - azok már a fejére nőttek is. Másrészt annyira régóta van már a porondon, annyira megkopott és annyi szerepet próbált már ki, hogy egy újabb, európai értelemben vett konzervatív fordulatot már nem sokan vennének tőle komolyan. Marad tehát, ami most van: kettős beszéd jobboldali szélsőségek ügyében, meg hogy újra és újra szalonképtelen rajongói miatt bukja el a legnagyobb megmérettetéseket.

Mindez így együtt vezetett olyan helyzetekhez, amilyen például múlt hét szerdán történt a Parlamentben. Orbán egy kubai delegációval és az amerikai nagykövettel tárgyalt egy szobában, majd vendégei távoztak. A fél magyar média a Fidesz elnökét várta, hogy kijöjjön, és mondjon valamit a Magyar Gárdáról, de csak Orbán sajtósai léptek elő, hogy közöljék, az elnök úr már egy másik útvonalon távozott, felesleges tovább várni rá holmi gárdakérdésekkel. Csakhogy ezt a kifinomult helyismerettel rendelkező parlamenti tudósítók nem hitték el, annak a szobának ugyanis nincsen másik kijárata. Hát benyitottak. Orbán ott ült másodmagával, várva, hogy szétszéledjen a sajtó, s később csendben elosonhasson. Inkább hazudott, csak hogy ne kelljen nyilvánosan megszólalnia gárdaügyben. Aztán persze mégis nyilatkoznia kellett, zavartan, sietős léptekkel csak arra futotta tőle, hogy tőmondatokban kifejtse, nem is érti, mi ez az "elhatárolódás"-dolog, meg hogy szerinte ez egy nagyon rossz kifejezés.

Beszédes jelenet volt.

Sokat elmond a "nemzet miniszterelnökéről", a Fidesz "egy a tábor" stratégiájáról és arról a méltatlan csapdahelyzetről, amelybe Orbán az elmúlt bő évtizedben lavírozta magát. Hasonlóképpen beszédes az a friss közvélemény-kutatási adat, amely szerint Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort ugyanannyian tartják kormányzásra alkalmasnak - dacára a tetemes Fidesz-előnynek, és annak, hogy míg Orbán jelenleg az ország ötödik legnépszerűbb politikusa, Gyurcsány a lista végén kullog csupán.

S ha már a kormányfőnél tartunk - ő is csapdák hálójában vergődik mostanság. Hisz úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc mögött már csak akkor hajlandó összezárni a szocialista párt, ha az eddig meghozott költségvetés-kiigazítási döntéseken és a szolid reformalapozáson túl már semmi jelentősebbet nem tervez erre a ciklusra. Ennek a látszatbékének az időszakát éljük éppen. Gyurcsányon kívül a sajátjai közül nem sokan bíznak már a "2009-re belendül a gazdaság, az uniós ezermilliárdokból pedig 2010-re majd el lehet feledtetni az első két évet" kezdetű miniszterelnöki koncepcióban sem. S ami még fontosabb: az első tézist a mértékadó gazdasági elemzők vitatják, a második realitásában pedig a szociológiai méréseket figyelve van jó okunk kételkedni.

Gyurcsány egyszerre akart pozitív és negatív hős is lenni, egyszerre ígért új, büszkén vállalható öntudatot a baloldaliaknak, miközben tudta, hogy szükségszerűen megszorításokkal kell töltenie ciklusának első felét. Vagy az egyikre, vagy a másikra fog emlékezni az utókor, az élet már csak ilyen. És úgy hiszem, ez a vita eldőlt.

A balliberális értelmiségnek két - szerintem téves - premisszája van a kormányfő helyzetéről szóló vitákban. Az első szerint, ha ő bukik, automatikusan jön Orbán. Ez
a parlamenti erőviszonyokat ismerve egész egyszerűen badarság. (Átfogalmazva ugyanezt: vajon képes lehet-e más is összetartani a koalíciót az orbáni nyomással szemben? Azaz baloldaliként élvezni a liberálisok bizalmát úgy, hogy abból se kormányválság, se előre hozott választás ne legyen.) A másik gyakran hallott érv szerint Gyurcsány személye a garanciája annak, hogy nem szaladnak el újra a költségvetési kiadások, és hogy a kormánykoalíció nem "csinálja vissza" eddigi döntéseit, vagyis folytatódik a nagy elosztórendszerek reformja. Csakhogy a fiskális fegyelmet mint műfajt nyilvánvalóan nem a jelenlegi kormányfő találta fel, az elosztórendszerek megszorítás utáni állapotának megőrzéséhez pedig korántsem kell már annyi politikai bátorság, mint amennyi ahhoz kellett, hogy érdemben hozzájuk nyúljanak. Ráadásul a hivatalos kormányzati kommunikáció szerint a pénzelvonással járó intézkedések korszaka lezárult, most a minőségi kérdések jönnek. Ezek pedig már más típusú kihívásokat jelentenek a kormány számára, mint az elmúlt egy év döntéskényszerei.

Az idézett "két nagy tévedéssel" tehát nem nagyon lehet mit kezdeni. Az elmondottakból persze nem következik semmi szükségszerű, de azért nem árt rögzíteni őket.

Sokan egyébként úgy gondolják, hogy a következő hetekben az utca csapdát jelenthet mind Orbánnak, mind Gyurcsánynak. Értsd: hogy október 23-án például újra nyakába veszi-e a várost pár száz kormányellenes randalírozó, hogy lesznek-e ismét felgyújtott autók, közelharcok, rendőrségi tömegoszlatás. Két álláspont van. Az egyik szerint komolyan lehet számítani arra, hogy a tavaly őszről megismert utcai harcosok immáron a Magyar Gárdával kiegészülve ismét új dimenzióba helyezik a belpolitikai feszültségeket. Mások szerint már a március 15-én történtek is csak halovány újrajátszási kísérletei voltak a tavaly őszi dühkitörésnek, tehát ez a vonal többé-kevésbé elhalt már magától hónapokkal ezelőtt.

Egyrészt nem tudjuk, mi lesz, másrészt nem is ez a legfontosabb talán. Hanem a két szemben álló pártelnök számára elvben adódó konzekvenciák.

Ha ősszel elmaradnak a tömegoszlatásba torkolló utcai ramazurik, az a Gyurcsány-kormánnyal szembeni düh csitultára utal, tehát az Orbán-lufi újra ereszt majd egyet. Ha meg több menetben megint szétzúzza a belvárost a már jól ismert politikai B-közép, akkor az isten sem mossa le az ellenzéki vezérről, hogy ő az antiparlamentáris csürhe szellemi atyja. Ami viszont csak a legalpáribb ellenzékieknek lehet szimpatikus. Orbán csapdahelyzete tehát itt is megmutatkozik - egész egyszerűen képtelen már jól kijönni ebből a játszmából. Mint ahogyan ellenfele sem. Ha ugyanis elmaradnak a zavargások, fakul a közös ellenségkép, amely eddig segített összetartani a Gyurcsány mögött állókat. Ha viszont lesznek balhék, az csak egy újabb adu lehet azon szocialisták kezében, akik szerint "a helyzet tarthatatlan".

Ha egyébként Orbán nem bombázná folyamatosan azonnali politikai válságfeladványokkal a koalíciót - a komolytalan ultimátumtól kezdve egészen a közelgő, ám sehová nem vezető népszavazásig -, akkor a szocialistáknak nem kellene minden energiájukat a mindennapi, zömében meddő, kulturkampf típusú bozótharcra fordítaniuk. Vagyis akár higgadtan kiértékelhetnék az elmúlt egy évet, és levonhatnák a politikai tanulságokat is. Mert a középtávú gondolkodás dicséretes dolog, de nem szabadna pusztán abban kimerülnie, hogy a kormány mer népszerűtlen is lenni. Lassan azt is végig kellene komolyan gondolni az MSZP-ben, hogy vajon létezhet-e olyan társadalmi viharokat kiváltó kormánypolitika, mely középtávon teszi tömegek számára nehezen vállalhatóvá a baloldaliságot. S ha létezhet, akkor vajon ez a mostani ilyen-e. Meg hogy lehet-e még a józanság talaján állva hitelességi fordulatra számítani.

Mert hiába e mostani látszatbéke az MSZP-ben. Ezeket a belső vitákat csak tologathatják maguk előtt az időben, ám megúszni nem tudják őket.