A nővérhívó csengő felberregett, a narancssárga jelzőfény a 128-as szoba bejárata fölött világított. A fiatal ápolónő az órájára nézett. Tíz perce sincs, hogy utoljára kijöttek a 128-asból.

- Kati, már megint a tieid azok - vágott egy fintort idősebb társa felé -, annyi baj van velük, mint az összes többivel együttvéve.

- Nincs azokkal semmi baj, csak egy kis törődés hiányzik nekik - válaszolta a nővér. Az ajtóból visszaszólt: - Segítenél? Az ötös ágyon fel akar ülni az úr.

Az ötös ágy lakója egy kórosan elhízott férfi, a napokban tíz liter folyadékot csapoltak le a hasából. A két nővér egyetlen rutinos mozdulattal emeli ülő helyzetbe. Az erőmutatvány végén Katalin nővér rámosolyog, és azt kérdi: jó lesz így? Ha már bejött a terembe, megigazítja a hármas ágyon lévő, félig öntudatlan, májbeteg férfi takaróját, ellenőrzi a mellette fekvő infúzióját, s csak utána megy vissza a kötszert és a többi felszerelést pakolni.

A betegeknek fogalmuk sincs arról, hogy Katalin nővér, akit a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház hármas számú belgyógyászati osztályán kívül eső világban Benkő Imréné néven ismernek, reggel vörös szemmel, gyászruhában érkezik dolgozni - a napokban temette el közeli hozzátartozóját. Fájdalmát a kórházi folyosón kívül hagyja, idebent neki kell másoknak támaszt nyújtania. Régi szabály, hogy problémát ide csak beteg hozhat be magával.

Benkőné már kisgyermekként ápolónőnek készült, több mint három évtizede dolgozik kórházban. Néhány éve kilépett, és a családi vállalkozásban nyitott pizzériában próbált pénzt keresni, de hamar visszajött. Hiányzott a régi munkája. Firtatnánk, pontosan mi is hiányzott, a fertőtlenítőszag, a koszos lepedők látványa? Azt válaszolja: a gyó-gyuló emberek hiányoztak. A nyüzsgés. Az érzés, hogy számítanak a munkájára.

Péntekenként, amikor a hármas belosztály orvosainak szokásos heti értekezlete zajlik, Pető Imre Iván osztályvezető mondandóját rendszerint csupa fiatalember hallgatja. A munkaügyi nyilvántartás szerint tizenkét orvos dolgozik az osztályon, de a valóságban ez csak egy álom. Hárman gyesre mentek, ketten több mint egy évig továbbképzés miatt maradnak távol. Öt fiatal orvos a napi munka mellett készül szakvizsgát tenni. Az osztályon általában csak "tanár úrként" emlegetett Pető Imre Iván - aki csaknem három évtizeden át az Orvostovábbképző Egyetemen tanított, és több mint két évtizede az orvostudomány kandidátusa - személyesen ellenőrzi a munkájukat, sokszor késő este és hétvégeken is bent találni. Részlegén egyébként is gyakoriak a fiatal orvosok, miután az osztály több szakterületen akkreditált gyakorlati hely.

A pályakezdő orvosok bére százhúszezer forint, ügyeleti díjuk háromezer forint. Bár munkaidejük elméletileg négy órakor véget érne, sokszor még a kora esti órákban is ott látni őket valamelyik számítógép mögött, amint a gondjaikra bízott betegekkel kapcsolatos napi adminisztrációt végzik. Az érkező betegek elhelyezéséről döntő Zámbó Mónika napi rutinjában négy óra a kötelező adminisztráció. A korábban mentőtisztként dolgozó, jelenleg első szakvizsgájára készülő orvosnő rendszerint csak este nyolc után tudja kézbe venni tankönyveit.

Demeter Gyula két éve dolgozik itt, korábban a balassagyarmati kórházban töltötte szakmai gyakorlatát. Azzal, hogy e hivatás milyen felelősségvállalással jár, az egyik első önálló éjszakai ügyeletén szembesült, amikor a mentősök egy középkorú férfit vittek be, aki sugárban vért hányt. A vérzést sikerült elállítani, a férfit a halál torkából hozták vissza. A fővárosi kórházban azonban a fiatal orvos másfajta kihívásokkal találkozott.

- Nem mindenben ilyennek képzeltem az orvosi hivatást - mondja. - Sokszor egész délután el sem mozdulok a számítógép elől. Máskor órákig intézem, hogy egy beteget ne nyolc nap múlva fogadjon valamelyik szakrendelés.

A lélekölő feladatokért azonban a gyógyítás ad kárpótlást. Olyan, sokszor sehol nem említett hétköznapi sikerélmények, mint például egy eszméletvesztéssel behozott cukorbeteg talpra állítása, aki három nappal később már az otthoni teendőit tervezgeti.

A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház a nemrégiben lezajlott intézmény-összevonások során számos feladatot és kiterjedt ellátási körzetet kapott. Az osztály tavaly 4448 fekvő beteget fogadott, 126 ágyon. Egy beteg átlagosan hét és fél napot töltött bent. Az általános belgyógyászat mellett diabéteszes, immunológiai és allergiás kezelésekre is szakosodott részleg ambulanciája 2006-ban 21 027 járó beteget látott el.

- Vérvételhez kellene még cső - nyit be egy vörös hajú ápolónő a főnővéri irodába.

- Reggel adtam ki negyvenet - néz fel a papírjai közül Oláh Elemérné. - Tíz óra van, és máris elfogyott?

Oláhné három ember munkáját végzi, bár a csepeli kórházból részlegvezetőként helyezték át, itt nyakába szakadtak a szülés miatt távol lévő főnővér és helyettesének feladatai is. Most ő osztja be az ápolókat és a takarítókat, vizitekre kíséri a főorvost, nem mellékesen: gazdálkodik az osztály gyógyszer- és anyagkeretével.

A főnővér harmincöt éve a Borsod megyei Boldogkőváralján egy fogyatékos otthonban segédápolóként kezdte pályafutását, és már az első héten egyedül maradt húsz bentlakóval. Igazi mély víz volt. Oláhné a hetvenes években költözött a fővárosba, hogy képezze magát. Nappal a betegek alatt cserélgette a koszos lepedőt, mosdatta, etette őket, esténként a vizsgáira készült. Később már injekciót adott, infúziókat kötött be és gyógyszereket osztott, de továbbra is tanult. Munkatársai sorra kikoptak mellőle, sokan elmentek, mihelyst valahol magasabb fizetést kínáltak. Oláhné azóta nem hasonlítgatja a nővéri fizetést más keresetekkel, amióta kiderült, hogy az egyik multinacionális áruházlánc árufeltöltői többet keresnek, mint a szakképzett osztályos nővérek.

A hármas számú belgyógyászat szakdolgozói létszáma hatvanhárom fő: nővérek, szakápolók, asszisztensek, gyógytornászok. A kórházigazgató számára készített évértékelő jelentésében az osztályvezető főorvos úgy fogalmazott: a nagy betegforgalom fizikálisan és pszichésen is komoly megterhelést jelent a nővéreknek, fluktuáció azonban nincs.

Aki itt maradt, már rég nem a pénzért dolgozik.

"Nem mindenben ilyennek képzeltem az orvosi hivatást"