Harminckét éves gyermekemet például sikerült azzal meglepnem, hogy a társadalombiztosítótól is kap majd járadékot - a magánpénztári ellátásnak nagyjából a háromszorosát. Ebből persze az is következik, hogy a nyugdíjreform bevezetésekor zsigerből döntött a kétpilléres nyugdíjrendszer mellett, fogalma nem lévén arról, hogy mit nyer, mit veszít ezzel.

Ő feltehetően még jól választott, sok tízezer, esetleg százezer emberrel ellentétben, aki majdani nyugdíja esetleg negyedét is kockáztatva hagyta ott az "egypilléres", tisztán tb-alapú nyugdíjrendszert. Kérdés, ők miért nem éltek később sem a felkínált mentőövekkel. Hiszen a meggondolásra adott határidő először 2000, majd 2002 decemberéig tartott. Amire a legtöbb pénztár fel is hívta a "veszélyzónában" lévő tagjai figyelmét.

Miért ragaszkodtak mégis a döntésükhöz például azok a harmincas éveiket taposó rendőrök és katonák, akik 25-30 év szolgálati viszony után keresetük száz százalékát közelítő nyugdíjjal kalkulálhattak volna? Nincs az a hozam, ami ezt a mértéket tíz-tizenöt év alatt ellensúlyozná. És azok a negyven-ötvenévesek, akiknek már kezdettől ellenjavallott volt a kétpilléres nyugdíjrendszer, miért nem tudtak ellenállni a szirénhangú ügynökök csábításának?

Lehet azonban, hogy nagyon is egyszerű a magyarázat. Emlékezzünk, akkoriban a vízcsapból is az folyt - miként ma is -, hogy a társadalombiztosításba befizetett pénz olyan, mint a kutya vacsorája. Esetleg a pénztári megtakarítás örökölhetősége játszott szerepet a döntésükben, hiszen ki tudja, meddig élünk.

Arra ugyanis, miért éppen olyanok a törvényi feltételek, mint amilyenek, a legjobb esetben is az a válasz: ez a véletlen műve. Az elmúlt években mindenki módosított rajtuk egy picinyt: hol a tagdíjemelést halogatta, hol a határidőket oldotta fel, hol járulékot csökkentett, hol 13. havi nyugdíjat adott. Ez most bumerángként üt vissza: éppen a nyugdíjreformtól várt legfontosabb hatás, az évtizedekre előre tekintő, tudatos öngondoskodás értelme kérdőjeleződött meg. A legnaivabb hívő is elvesztette bizodalmát a hosszú távra ígért törvények kiszámíthatóságában.

A döntések azonban - Churchill szavaival - a következmények korszakába vezetnek. Ez sokak számára most válik nyilvánvalóvá. Jövőre már több ezren lesznek, akik szembesülnek azzal, hogy tíz-húsz százalékkal kevesebb a nyugdíjuk, mint "óvatosabb" kollégáiknak, és nincs már visszaút. Ez a szituáció a döntéshozók számára is a következmények kora. Határozniuk kell: még egyszer, utoljára kárpótolják-e a közös kasszából a pórul jártakat, vagy - azokat igazolva, akik legalább megpróbálnak felelősen gondolkozni saját jövőjükről - sorsukra hagyják-e a rosszul döntőket.

A kérdésre nincs jó válasz. Nem is lehet olyan helyzetben, amikor a politikusok egymás hiteltelenítésére játszanak. A sakktábla parasztjai ebből a játszmából legföljebb azt a következtetést vonhatják le: egy dologra biztos nem érdemes "pillért" építeni, a mindenkori hatalom adott szavára, amit egyébként törvénynek szoktunk mondani. Mert ha ő még meg is tartaná, utódja már dafke is felülírja.