Mint a biennále
A tanári szobában tehát minden - csaknem minden - rendben van. És ha más értelme nem volna annak, hogy a friss diplomások kiállítása ezúttal a magyar - csak a magyar - oktatókat is felvonultatja, annyi bizonyosan van, hogy bevezet a sokféleségbe. Van koncept, van szürrealizmus, lobogó újfestészet és visszafogott, szűkszavú fotógrafika a háromból egy emeletet elfoglaló mesterszekcióban, s ha van lagymatag piktúra, középszerű plasztika is, elenyésző, és tárgyunk szempontjából lényegtelen.
A fiatalok felső két termében ugyanis van koncept, van fotógrafika, új- és régi piktúra, videó és installáció, sőt van csaknem hagyományos szobrászat is. A Kogart mérsékelten nemzetközi vállalkozása látványos, látványosan mutatja, hogy mily nehéz ma pályakezdő képzőművésznek lenni. Jobb korokban, hajdan volt egy uralkodó közfelfogás vagy sikeres izmus, amely ellen lázadni, s nyomasztó tekintélyű mester vagy mesterek, akit-akiket megtagadni lehetett. Nem beszélve a kötelező művészetpolitikai előírásokról, amelyek a most képviselt országok nagyobbik részében eleve megadták az ellenszenv, azaz a kitörés irányát. Ústí nad Labem-i, poznani, bécsi és ljubljanai végzősök munkáit állították ki a magyarok mellé az idén, s ha mestereik még más ifjúkorra emlékezhetnek Csehországban vagy nálunk, mára a tanítványok éppoly szabadságban dolgozhatnak, mint Ausztriában vagy Szlovéniában.
Mint szerte a világban, akárhol. Nincs norma, nincs szakmai divatterror; az a jó néhány fiatal festő, aki rendre a festékfelrakás nehéz durvaságával, a minél vadabb színek tomboló szervetlenségével, a színes figurák tarka indulatával tiltakozik valami ellen, bizonyos, hogy nem az iskolán rákényszerítettek ellen tiltakozik. A szabadságban aztán van, aki megtalálja, jó helyen látszik keresni a maga dolgát, mint a megvesztegetően goromba, szociális és szürreális kellemetlenséget ötvöző Jakatics-Szabó Veronika, vagy az ellenkező eszköztárral, precíz ábrázolással abszurd helyzetekbe kormányozó Czene Márta. S van, aki nem. Egyelőre. A szomorú gyerekkor, az elvált szülők gyermeke közhely akkor is érzelmes közhely marad, ha mímelt gyerekrajzokon jelenik meg utólagosan, s ha ezeket a gyerekrajzokat számítógéppel állítják elő. A kerti hússütéssel kombinált asztali futball pedig (angolul barbecue és foosball) enyhén ragacsos és hagymaillatú akkor is, ha a szerkezet elkészítése elmélyült munka, a cél pedig koncept vagy performance. Túlságosan magyaros.
Ha inkább Holló Anna finom, rafinált rajzairól, Stánicz Katalin hagyományos eszközökkel mintázott, de hideglelősen eredeti szobrairól többet beszélünk majd, mint szlovén, cseh és osztrák pályatársaik munkájáról, az szilárd világukon kívül az arányoknak köszönhető. Az Európát cégtáblájára tűző kiállítás az idén eléggé szűkmarkúan osztotta a külföldi meghívásokat. Hogy az idei tanárszekció szorította-e ki a nagyobb nemzetközi részvételt, vagy ellenkezőleg, a valami miatt kis létszámúvá lett vendégsereget kompenzálja az oktatói jelenlét, nem tudható. A szlovén Barisic dobozmúzeuma akkor is eredeti és látványos, ha mindenhonnan csak három-három kiállítót mutatnak be a kiválasztott oktatási intézmények, a poznani Lukasz Filar és Anna Nieves Moya Perona munkája pedig visszaadja a videó kopó hitelét. Rekonstruálni, felnőtt figurákkal újrajátszatni egy első áldozás minden drámáját és minden triviális dínomdánomját olyan minőség, amely nem attól lesz művészet, hogy kiállításra hozták.
Egyszóval: kis biennále. Nagy velencei testvérére nemcsak annyiban hasonlít, hogy a rendező ország kötelezően túlreprezentált, hanem a működésében is. Ide is nemzeti biztosok válogattak, itt sincs tartalmi-koncepcionális összefüggés, ez is szétszórtan látványos. Ez sem jogosít fel helyzetjelentésre, nem a földrészt, még csak nem is Közép-Európát reprezentálja. Az idei, sorrendben a negyedik Friss Európa című rendezvény az idei, sorrendben negyedik Friss Európa című rendezvényt reprezentálja.
