Bordás és társai
A történtek helyes értelmezéséhez mindenekelőtt tisztáznunk kell: mi is Bordás pozíciója, és mi következik belőle. Több politikai intézményünkben tevékenykednek a pártok által jelölt, illetve delegált személyek. Így érvényesülhet a kormánynak nem alárendelt intézményekben a parlamenti pártok, köztük az ellenzékiek befolyása is. Ezért vannak jelen a pártok képviselői az ORTT-ben és a médiakuratóriumok elnökségében, az MNB és mind ez ideig az ÁPV Rt. felügyelőbizottságában. Van, amikor a közjogi tisztségviselőket pártok jelölik ugyan, de az Országgyűlés választja meg őket, mint az ORTT és a médiakuratóriumi elnökségek tagjait. Ők megválasztásuktól fogva tevékenységükért nem az őket jelölő pártnak, hanem az őket megválasztó Országgyűlésnek felelősek, szakmai tudásuk és lelkiismeretük alapján kell eljárniuk, s nem követhetik a jelölő párt instrukcióit. Bordás Vilmos esetében nem ez a helyzet. Őt nem jelölte, hanem delegálta pártja az Országos Választási Bizottságba. Az OVB-be az Országgyűlés is választ tagokat, majd a testület kiegészül az országgyűlési választásokon listát állító pártok delegáltjaival. Bordás e minőségében tagja az OVB-nek. Nem kifogásolható, ha folyamatos kapcsolatban áll az őt jelölő párttal, információkat ad neki és útmutatásokat fogad el tőle. Természetes, hogy tájékoztatja a Fideszt, milyen tartalmú kezdeményezések érkeztek az OVB-hez, és eligazítást kap az őt megbízó párttól, miképp járjon el a napirendre kerülő ügyekben.
Csakhogy a népszavazási kezdeményezést benyújtó személy neve és címe nem olyan adat, amit Bordásnak funkciójából következően továbbítania kell megbízóinak. Abból a szempontból, hogy az adott népszavazási kezdeményezésnek milyen politikai következményei lehetnek, s hogy miképpen indokolt azzal kapcsolatban a Fidesznek viselkednie, csak a feltenni kívánt kérdések tartalmának van jelentősége, a benyújtó kilétének nincs. Az csak abból a szempontból érdekes, hogy fel lehet-e vele szemben politikailag lépni, meg lehet-e őt esetleg félemlíteni. Ha valaki személyében vállalkozik valamilyen politikai szerepre – például képviselőnek jelölik, vagy valamilyen köztisztségbe kívánják kinevezni –, akkor kiléte a nyilvánosságra tartozik. (Lakcíme és egyéb adatai akkor sem.) Népszavazási kezdeményezés, vagy – hogy egy hasonló példát említsünk – alkotmánybírósági indítvány esetében a kezdeményező, illetve indítványozó kilétének az ügy megítélése szempontjából nincs jelentősége. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság következetesen titokban tartja az indítványozók személyét. Hasonlóképpen nem tartozik a nyilvánosságra az aláírásgyűjtés megkezdéséig a népszavazást kezdeményezők kiléte sem. Bordás mégis úgy döntött, hogy az illető kilétére és lakcímére vonatkozó adatot továbbítja megbízóinak. Ennek az adatnak a Fidesz kezében nem lehetett más funkciója, mint hogy lehetővé váljon az illető zaklatása. Ez is történt, az illető lakásán becsöngetett a Fidesz televíziójának, a Hír TV-nek a forgatócsoportja. Bordás tudhatta, hogy az adat továbbításával ilyesmit tesz lehetővé, más értelme a személyi adatok továbbításának nem volt.
Azért érdemes Bordás eljárását ilyen alaposan átgondolnunk, mert az eset, mint cseppben a tenger, megmutatja, miképp működik a Fidesz. Bordás egyetlen szempontot tart magára nézve irányadónak: hogy mit kell tennie pártja szolgálatában. A személyes adatok védelmére vonatkozó törvényt, a politikai korrektség íratlan normáit minden aggály nélkül áthágja.
Ez a történet nem egyszeri kisiklás a Fidesz működésében. Emlékszünk még a Magyar Vizsla ügyére a 2006-os választási kampányban. Ezt a lapot (mely a választási kampány után eltűnt a nyilvánosságból) egy állítólagos civil szervezet adta ki, mígnem kiderült, hogy a kiadvány szövegét a Fidesz kampányfőnökének faxáról küldték a kiadóhoz. Emlékszünk a Fidesz székházában tevékenykedő aktivisták által elkövetett szerverbetörésre, vagy Orbán Viktor győri eligazítására, amikor a választási szabályok áthágására buzdította az aktivistákat, hogy legfeljebb a jogászok majd jól elbajlódnak a dologgal, „oszt jó napot”.
Emlékszünk arra is, ahogy a Fidesz hatalomra kerülve viselkedett: pártelkötelezett személyeket ültetett független intézmények vezető pozícióiba, háromhetenként ülésező parlamentet, kétéves költségvetést vezetett be, és az ellenőrizetlen Magyar Fejlesztési Bankba vitte ki az állam beruházásait és a privatizációt. Sólyom László megválasztásakor a Fidesz látványosan felrúgta a szavazás titkosságának az alkotmányban rögzített szabályát, és képviselőit arra kötelezte, hogy mutassák be egymásnak szavazólapjaikat. Bordás tehát csak azt tette, amit a Fidesz által tisztségébe helyezett közszereplőtől elvárnak.
A fenti példákban az a közös, hogy a Fidesz nem szigorúan a hatályos törvények és a politikai együttélés alapvető normái között igyekszik a maga politikai törekvéseit érvényesíteni, hanem kész túllépni e kereteken, kész áthágni az írott normákat és a jogszokásokat.
Ez pedig nem a jogállam és nem a demokratikus viselkedés logikája. A demokratikus többpártrendszerben a versengő politikai erők a politikai közösség eltérő érdekű, eltérő nézeteket és szokásokat képviselő tagjainak akaratát juttatják kifejezésre, de a többi politikai erőt és a mögöttük álló polgárokat is a demokratikus közösség tagjaiként kezelik és tisztelik. Versengés folyik köztük, de nem egymás megsemmisítésére irányuló élet-halál harc, ahol az ellenféllel szemben minden eszköz megengedett. A Fidesz viszont megsemmisítendő, a közéletből kiküszöbölendő ellenségnek tekinti, és akként is kezeli politikai ellenfeleit, és ezért minden eszközt megengedhetőnek tart velük szemben. A hatályos törvények és a politikai együttélést szabályozó normák gátlástalan megsértését is.
Ennek eszmei-lelki alátámasztásul szolgál a Fidesz dühödt antikommunizmusa, ami valójában nem mély meggyőződés, hanem ügyesen megválasztott politikai instrumentum. Az Antall-kormány idején, amikor még a Fidesz volt valamennyi párt együttműködésének első számú szorgalmazója, egyfajta megegyezéses politizálás kezdeményezője, kész volt rendszeres ellenzéki egyeztetésre nemcsak az SZDSZ-szel, de az MSZP-vel is. Amikor a Fidesz 1992 tavaszán még a legnépszerűbb párt, a következő választások esélyese volt, pécsi kongresszusi beszédében Orbán Viktor a szocialistákkal való majdani koalícióra készítette elő híveit, azt mondva a szocialistákról, hogy „nem ördögtől valók”. Akkor kész lett volna szükség esetén meghívni a szocialistákat egy általa vezetett koalícióba. Amikor változtak az erőviszonyok, s kiderült, hogy legfeljebb ő léphetne be egy szocialista vezetésű kormányba, már kizárta ezt a lehetőséget. A szocialista–szabad demokrata kormány 1994-es megalakulása óta pedig már mint első számú riválisra, a hatalomra kerülés akadályára tekint a szocialistákra, és a felújított antikommunizmus immár a demokratikus normákon kívül megvívott élet-halál harc „anyagi erővé váló” ideológiájává vált. A szocialistákkal szemben azért megengedett a Fidesz szemében minden eszköz, mert ők az egykori kommunisták utódai, a nemzet ellenségei. A volt kommunisták örökölt, átmentett hatalmi pozícióit meg kell törni, ki kell küszöbölni. Erre szolgált annak idején a kormányzó Fidesz médiapolitikája, a szocialisták párthelyiségeinek törvény általi elvétele, az ügynöktörvény kiterjesztése újságírókra és pártvezetőkre, és erre szolgál ma is a szocialistákra irányított folyamatos morális-politikai nyomás, a nemzetidegenség vádja.
Magyarországon nem ismeretlen az a logika, amellyel valamely politikai erő szándékait a jog, a törvények fölé helyezi. Így működött egykor az állampárt. Így működött már 1945–47-ben, a hatalomért vívott harc éveiben is, amikor azt mondták egymásnak a kommunisták: a fasisztákkal és magyarországi szálláscsinálóikkal szemben olyan eszközöket is kénytelenek vagyunk alkalmazni, amelyeket egyébként nem tartanánk helyesnek. Így működött az állampárt akkor is, amikor kezébe került a hatalom. Valamikor a hetvenes években egy nagy korrupciós ügy kapcsán az illetékes megyei pártbizottság határozatba hozta: az ügyben személyekre való tekintet nélkül a törvények szerint kell eljárni. Ha nem hozza ezt határozatba a megyei pártbizottság, a magas beosztásban levő elkövetőkkel szemben nem jártak volna el a törvények szerint. Amit akkoriban „politikai döntésnek” neveztek, az a törvények fölött állt. Így volt ez az állampártnál, és így van ma Bordásnál és társainál.
Szomorú, hogy a hamis választási kampánnyal (mely semmivel sem volt hamisabb a Fideszénél, csak a Fidesz nem került utána cselekvési helyzetbe) a szocialista–szabad demokrata koalíció a Fidesz kezébe adta a hazugság vádját, a legitimitás megkérdőjelezésének fegyverét, s az most maga léphet fel a nyilvánosságban a demokrácia védelmezőjeként. Holott éppen „a szocialistákkal szemben minden eszköz megengedett” antidemokratikus logikája jelent meg a Szabadság téri tévéostromban, a Kossuth téri sátrazásban és kordonbontásban, hogy azután a sok tekintetben elhibázott (hol elbizonytalanodott, hol meg feleslegesen erőszakos és törvénysértő) rendőri fellépés megerősíthesse a szocialistákkal szembeni vádakat, s megint csak a Fidesz jelenhessen meg a „demokrácia” védelmezőjeként, miközben maga napról napra sérti meg a jogállami normákat.
Valójában nem az MSZMP utódpártja, hanem Bordás és társai az állampárt örökösei a mai Magyarországon. Ők veszélyeztetik ma a magyar demokráciát.