Kalózparadicsom a szomáli vizeken
A kalózkodás egyidős a tengerészettel, csak az újkor hajnalán az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok jelentősen megerősödött haditengerészete tudta visszaszorítani. Az utóbbi évtizedben azonban újra feltámadt ez a mesterség: mind nagyobb számban, és mind korszerűbb hajókkal és harci eszközökkel jelentek meg a martalócok a vizeken. Rettegett hely volt nemrég a Maláj-félsziget és Szumátra közötti Malakai-szoros, amely ideális „terep” a rajtaütésekhez. A lomha, nehezen forduló – főként Japánnak és Kínának kőolajat, cseppfolyós földgázt szállító – óriás tankerek itt könnyen becserkészhetők a kalózok gyorsnaszádjaival. Az ezredforduló után azonban az érintett országok kialakítottak egy kalózellenes központot, amely mind hatékonyabban előzi meg és hárítja el a támadásokat.
Olyannyira, hogy ma már inkább a szomáli felségvizek számítanak a legveszélyesebb térségnek. Afrika szarvánál 1991 óta harapózott el a tengeri rablás. Abban az évben ebrudalták ki a hatalomból a diktátor Sziad Barrét az egymással gyakran változó szövetségesi vagy ellenséges viszonyban álló klánok hadurai, akik azóta sem tudtak megállapodásra jutni az ország irányításáról. Ezt használta ki az Iszlám Bíróságok Szövetsége nevű szervezet, amely – állítólag az Al-Kaida támogatásával – tavaly tavasszal valósággal elsöpörte a 2004-ben az ENSZ égisze alatt összetákolt ideiglenes kormányt. Ám alig kezdte meg az új iszlám hatalom egy tálib típusú állam kiépítését, Mohammed Aidid, az elzavart kormány feje segítségül hívta Afrika egyik legerősebb hadseregét, az etiópot, amely kapva-kapott az alkalmon, hogy bevonulhat a szomszédos országba. S ha már ott volt, kikergette a fővárosból az iszlám hadakat. Így újra totális lett a káosz az országban, aminek következtében a felségvizeket sem ellenőrzi semmiféle hivatalos katonai erő, a szomáli partvidék a kalózok paradicsoma lett.
Némelyikük nem átallja Nemzeti Parti Őrségnek kiadni magát, s ilyen álca alatt „megvámolni” minden arra járó hajót. Hogy valójában kik ezek a kalózok, csak saját zsebükre dolgoznak, vagy valamelyik klán fejének, netán közvetlenül vagy közvetve az Al-Kaidának, azt csak találgatni lehet.
Némi támpontot azért nyújthat, hogy különösen az iszlamisták veresége óta szaporodtak meg a támadások, no meg az, hogy a martalócok első kérdése mindig a kapitány és a legénység vallási hovatartozását firtatja.
A térségben főleg a Vörös-tenger kijáratát ellenőrző amerikai haditengerészeti egység nemrégiben figyelmeztette a kereskedelmi és utasszállító hajókat, hogy a szomáli partoktól legalább 200 tengeri mérföldnyi (mintegy 370 km) távolságot tartsanak.
De gyakran ez az óvatosság is kevés, hiszen a tengeri terroristák képesek a nyílt vizen egy korábban zsákmányolt hajóról indulva gránátvetőkkel megállítani bármilyen hajót. Mezítláb ugyan, de a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelkezve fosztják ki rakományát, illetve utasait. Sőt, újabban a legénységet is csak váltságdíj fejében hajlandóak szabadon engedni.
Elszántságukra jellemző, hogy a politikai és gazdasági zűrzavar, az örökös fegyverropogás miatt éhező szomáli lakosság számára élelmet szállító segélyhajókat sem kímélik. Az ENSZ felszólította a nagyhatalmakat, hogy vessenek gátat a kalózakcióknak, s a segélyszállítmányok leállításával fenyegetett. Több mint egy hete vesztegel például a kenyai Mombasában egy ilyen hajó, miközben Szomáliában milliók éheznek.
A banditák pedig mindaddig büntetlenül terrorizálhatják a hajózást, míg a szomáli állam gyakorlatilag nem létezik, legfeljebb térkép jelzi helyét a fekete kontinensen.
