Vámpírok bálja, Pesti Magyar Színház

Vannak benne nagy táncok, van benne ismerős sláger, azelőtt Bonnie Tyler énekelte, van történetféleség, humorféleség, Miklós Tibor dalszövege, majdnem meztelen nő, minden, ami kellhet. Még több is, mert a Vámpírokban benne van a kultuszmusical lehetősége is, erős saját világa van, be lehet öltözni hozzá, vagy frizurákat lehet kreálni, ijesztgetni a mellettünk ülőket. Talán a plakát nem elég érdekes a vámpírprotézissel, talán a közönség nem szokott hozzá, hogy a régi Nemzetiben rendes musicalt játsszanak, meleg van, mindenki nyaral, vagy nem sikerült elég nagy hírverést szervezni, hiába volt itt Roman Polanski is.

Majdnem mindegy, csak jobb teli nézőtéren üldögélni, jobb, ha van feszültség a levegőben, jobb, ha az ember nem azt érzi, hogy meg kell fordulnia az előadásnak, nem azt kell átélnie, hogy no lám, jobb, mint gondoltam, hanem hogy olyan, mint reméltem. Annál is inkább, mert az előadás nem a legkézenfekvőbb énekesszereplőkkel dolgozik, nekem legalábbis eddig még nem volt szerencsém Egyházi Gézát látni, pedig komoly hang, és elég nyomasztó a megjelenése, ami egy fővámpír esetében nem hátrány. A felfedezés örömét nem adja meg Andrádi Zsanett, de azért ügyeske, énekelget, fiatal, és körülbelül ugyanez érvényes Sánta Lászlóra is, ami azt bizonyítja, hogy a műfaj nemzetközi és hazai halódása ellenére is vannak, akik életüket és vérüket, jelenüket és jövőjüket énekelve és táncolva képzelik el.

Miért ne lenne igazuk? A Vámpírok bálja nem a musicalirodalom csúcsa, semmit sem akar mondani azon túl, hogy a fokhagyma véd a vérszívók ellen, a keresztre viszont immúnisok a zsidó vámpírok, de Jim Steinman zenéje biztonsággal halad, és miközben bejárja az énekelt színpadi zene határait, van benne majdnem Rossini, és van benne egyszerű, ritmikus popsláger, mégis egységes darab, higgadt és józan, tudja, hogyan is kell ezt csinálni. És a szakértelem hatásos lehet. Jókedvet csinál, dudorásznivalót ad, és ennyi körülbelül elég is.

Benne van a kultuszmusical lehetősége