A Medeski, Scofield, Martin & Wood kvartett koncertje - Millenáris Teátrum

Kedves amerikai barátaink támogatása nélkül valóban elképzelhetetlen lett volna, hogy közösen mutatkozzon be napjaink egyik legelismertebb dzsesszgitárosa, John Scofield, illetve a New York-i dzsesszszcéna vitathatatlanul legizgalmasabb együttese, a Medeski, Martin & Wood trió. A hatvanhoz közeledő gitárfenomén már járt itt, a nála majd húsz évvel fiatalabb tagokból álló trió azonban most játszott először Magyarországon.

Úgy tűnik, mára nemcsak a klasszikus zene sztárjai adják egymásnak a kilincset Budapesten, hanem lassacskán a magyar fővároson is átvezet a nemzetközi dzsesszvérkeringés egyik kisebb artériája, ami nyilván összefügg azzal, hogy a publikum is kezd felnőtté válni. Ezt jelzi legalábbis, hogy csurig megtelt a Millenáris Teátrum, jóllehet Medeskiék súlyosan intellektuális dzsesszt játszanak. Hogy műfajilag hová is sorolható a trió zenéje - amelyben számos nyilatkozata szerint boldogan merítkezik meg a generációval idősebb gitárguru -, arra egyszerű választ adni alighanem lehetetlen. Minden zenei gesztust idézőjelbe tesznek és a feje tetejére állítanak, miközben az egymás iránti figyelmet és a zene iránti odaadást tekintve méltó örökösei a legjelentősebb dzsesszelőadóknak.

A dobos Billy Martin mélyen merít a funk és a hiphop hagyományából (és elképesztő fantáziával képes a legkülönfélébb módokon berendezni a négynegyedes lüktetést), a bőgős Chris Wood döbbenetes hangokat csalt elő hangszeréből, John Medeski pedig afféle mágusként olykor követhetetlen módon használta és keverte a Hammond-orgonát egyéb billentyűs kütyükkel.

Összekötő szövegek nélkül játszottak több mint másfél órát, tökéletes kamarazenélés zajlott a színpadon, miközben Medeskiék hangzásának egyik legvonzóbb sajátsága, hogy van benne valami természetes fésületlenség. Nem félnek az improvizáció esetlegességeitől, folyamatosan kockáztatnak, aminek következtében nemcsak kiszámíthatatlanul izgalmassá válik a zenélésük, de hallatlanul erős feszültséget is képesek teremteni. Ez a feszültség a rockzenei hevességű, olykor irgalmatlan tempót diktáló és virtuozitást igénylő számokat legalább anynyira jellemezte, mint az új album talán egyetlen idézőjelektől mentes darabjának előadását. Utóbbi, a Julia című híres Beatles-sláger lassú dzsesszballadává változott, és Scofield hiperérzékeny szólóját lenyűgöző visszafogottsággal és alázattal kísérte a trió. A koncert túlnyomó része természetesen az idézőjelekről és az örömzenélésről szólt, a ráadásként eljátszott ősrégi Cream-sláger (Sunshine of Your Love) sajátos feldolgozása pedig intenzitásával kis híján szétrobbantotta a termet.