Vagy a hatvani vasútállomáson, amikor karácsony előestéjén egy pici fenyőfát és néhány tál ételt vittünk hajléktalanoknak, akik sírva fakadtak az örömtől. Mindegy is, hogyan kezdődött, baloldali vagyok. Olvastam Bibót, csodáltam Adyt. Faltam Giddenst, Blairt, Gyurcsányt. Hittem, hiszek a harmadik út szociáldemokráciájában, a haladó pártok jövőjében. A legkevésbé sem örülök a kormány gazdaságpolitikájának, a szívem szakad meg a reformok vagy az annak csúfolt átalakítások áldozataiért, de hajlandó vagyok elfogadni őket, mert a holnapért élünk. Ám a magyar haladó párt, miközben nagy elánnal nekiesik a reformoknak, saját identitását zúzza szét. Mára a múlt ködébe veszett a baloldal eszmevilága, és csak a pragmatikus megoldások lépéssorozata maradt hátra utána.

Mi, akik a baloldalon küzdünk a haladásért, a társadalomért élünk. Nem tisztem a társadalom állapotát igazságosztóként elemezni, de... De fékevesztett huligánok rendőröket vernek, elfoglalják a köztévé székházát, felgyújtanak autót, kukát. Olyan társadalomban élünk, ahol sokkal szégyellnivalóbb Molnár Lajosnak, baloldalinak, toleránsnak lenni, mint rasszistának, fasisztának vagy xenofóbnak. Ha ilyen állapotban leledzik a társadalom, azért a legfőbb felelősség a baloldalt terheli, mert eszmerendszerének fundamentumaként tekint az egyenlőségre, közvetve tehát egy igaz társadalomra. A közösség a baloldalt minősíti.

Fiatal vagyok. Tagja "kicsiny generációnknak". Éppen ezért szégyellem azt is, hogy a magát baloldali-liberális családban élőként bemutató fiatal barátom (Prinz Dániel: Kicsiny generációnk, június 12.) közzéteszi, hogy mivel budapesti elit iskolába jár, olyan helyen tanul, ahol a fiatalok közül a legtöbben gondolkodnak. Épp az ilyen mondatok elkerülése végett született meg az az eszmerendszer, amit baloldalinak tudunk. Durva előítéletek, általánosítás, diszkrimináció, elitista konzervatív attitűd. Ahogy tiltakozom az ellen, hogy a mi generációnk nem olvas, úgy tiltakozom az ellen is, hogy (csak) a fővárosi elit értelmiség gondolkodik. Ne feledjem, tiltakozom a szegénységet súlyosbító reformok ellen, és legfőképpen a genetika-hazaáruló-kommunista Bermuda-háromszögből kitörni képtelen ellenzéki pártelnök retorikája ellen is.

De. Sokrétű tiltakozásom ellenére sem gyújtok fel egyetlen kukát sem, egyetlen szembejövőre sem ordítok rá, hogy hazaáruló, és Németh Zsolt abszurd ötletét sem támogatom, miszerint a magyar történelem egyik legfájdalmasabb napjára ünnepelve emlékezzünk. Az ifjúság mérsékelt része eszköz nélkül maradt. Pár százan verekednek az utcán, a többieknek még beatzenéje sincs. Semmink nem maradt a közéletből.

A baloldal mindent lebontott, ami önértelmezésének alapja lehet. Kár arról beszélni, hogy mit gondol a fiatalok többsége a magyar baloldalról, meg hogy mennyit olvas. A magyar baloldal, a Bibóval, József Attilával, Nagy Imrével, Móricz Zsigmonddal, Kéthly Annával, Donáth Ferenccel fémjelzett baloldal nem létezik az ifjúság számára. Nem jelent semmit. Csak vizitdíjat, böszmeséget, Fletót meg raccsoló Hillert.

Nyálas sztorinak tűnik csak az a fentebb megrajzolt néhány pillanat, amely alapvetően befolyásolta értékvilágom megformálását. Mert ott, akkor senkit nem érdekelt, hogy Kartal Zsuzsa olvasna-e Népszabadságot, ha ma lenne fiatal, hogy 300 forint-e a vizitdíj, és hogy melyik pesti gimnáziumban gondolkodnak a legtöbben. Mert a baloldal nem erről szól(t). Ahogy nem is Orbán Viktor sötétkés sziluettjének fénykarddal való döfködéséről. Csak rólunk. A közösségről. A szabadságról, a társadalmi igazságról, egy tál meleg gulyásról meg a melós életútjáról. Én tudom, hogyan és miért lettem baloldali. Vagy legalább sejtem. De, bármily fájdalmas, ezt ma nem mondhatja el magáról a magyar szociáldemokrata párt. Ez a magyar baloldal és kicsiny generációnk tragédiája, nem pedig a vizitdíj, a keveset olvasó fiatalok, meg a méltatlanul mitizált egyszervolt miniszterelnök, Orbán Viktor legújabb kori tündöklése.

Létezésünk értelmét, a társadalmat temettük magunk alá. Mindenestül.