Az évi 20 milliárd szál cigarettáért a dohányosok körülbelül 300 milliárd (?) forintot fizetnek. A dohánytermelés és -forgalmazás az egyik legjobb üzlet, s a megadóztatásából származó csillagászati költségvetési bevétel (jövedéki adóként 2006-ban hazánkban 216 milliárd forint) a kormányokat is megbűvöli. Egész kultúránk szesszel és füsttel van átitatva (hagyományok, magatartási elvárások, mulatozós tévéműsorok, prímási borrend stb.).

A kormány (konkrétan: Horváth Ágnes egészségügyi miniszter) a kezdeményezett társadalmi reformok és az EU-kompatibilitás jegyében, no meg népegészségügyi kényszerből meghirdette a dohányzás elleni fellépés szigorítását. E törekvése feltételezhetően keresztül metszi a pártpolitikai állóháború frontvonalait. Már ez is jó. Amennyiben persze komolyan veszi a feladatot, s nem csupán strigulát húz az EU-hoz való igazodás előírt lajstromában. Mert itt sem lesz könnyű továbblépni az üres szólamoknál és a formális deklarációknál. Erről kívánok - "alulnézetből" - néhány szót szólni.

Megszabadulni a füstölés szenvedélyétől nemritkán gyötrelmekkel teli, többesztendős erőfeszítés. Legalábbis számomra az volt, amikor (vagy tizenegy éve) erre vetemedtem. Pedig csak úgy feszített az elszánás. Az érsebész eléggé megijesztett ugyanis. A rám kimért lelkiismereti parancs szintén ezt diktálta: a Lipót mentálpedagógusa - aki pszichoterápiás kínzóeszközeivel hol a pácienseket, hol a tréningjeire jelentkezett kollégákat sanyargatta, terelgette a megbékélés felé, a vádolás és az önkritika szűk mezsgyéjén - mind kevésbé hunyhatott szemet a saját szenvedélyfüggősége fölött. Ekként állt be nálam az életfordulathoz szükséges, kellően motivált állapot.

Először majdnem visszakoztam. Mert hiába kerestem a leszokni kívánó dohányosoknak a Névtelen Alkoholistákhoz vagy az Alkoholellenes Klubokhoz hasonló kisközösségeit. Az országos antinikotinista akciók, kampányok szervezői sem hozzám igazodtak. Végül találtam egy pszichológus hölgyet, aki fáradhatatlanul (és ingyen!) szurkálta az akupunktúrás kezelésére jelentkezőket. Szorgalmazásomra - a "bökődés" mellett - beavatott egy általános önnevelő, a vágyragaszkodást különböző trükkökkel kicselező, a megélt tapasztalatokat gondos feljegyzésekbe foglaló forgatókönyvbe.

Szerencsém volt. Egy hónap után már keserves cigarettanélküliséggel, éber vizionálással s az idegek magasfeszültségével terhelve ugyan, de besorolhattam a frissen leszokottak táborába. Innentől azonban - hosszú időre - a magány addig ismeretlen formája telepedett mindennapjaimra.

Menekültem a pöfékelőktől, a kávézástól, sőt a szextől is - minden és mindenki elől, ami és aki a még sóvárgott bűzrudacskához vonzott. Megszaporodtak konfliktusaim a füstölőkkel. Némelyikük valami külön utálattal reagált arra, hogy lázadni merészeltem korábbi közös rabszolgatartónk ellen. Az árulónak nincs kegyelem! Nem csoda, hiszen óhatatlanul is megmozgattam szégyenérzésüket (ami minden szenvedélyfüggés mögöttese). Ráadásul fölszedtem vagy harmincöt kilót.

Nagyjából három év kellett ahhoz, hogy meg se legyintsen a rágyújtás kívánsága.

Nem könnyű leszokni.

De azért örömök is érik a dohányzáson felülkerekedő embert. Nem vágták le a lábam, túléltem két rákot (az utolsó cigaretta elszívását követően öt éven belül lényegesen csökken a tüdőrák előfordulása, ami 15-20-szor akkora a dohányosok, mint a nemdohányzók között). Nemsokára rendesen kezdtem érezni az ízeket és illatokat. Nem büdösítem többé senki környezetét, ruháját, haját. Nem harákolok, s ritkábban fázom meg. Sokat javult a szellemi-fizikai teherbírásom. Bármilyen unalmas és hoszszú tárgyalást, konferenciát gond nélkül végigülök (ha muszáj). Szikrányit sem szorongok a kötelezően füstmentes terepeken (vonat, repülő, kórház, SZTK). Nőtt az önbizalmam, javult az önértékelésem, különösen azóta, amióta sikerült kielemeznem, miféle hiányaimat és hiányosságaimat ellensúlyoztam a dohányzással. Bűntelenebbnek, egészségesebbnek, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam - krónikus betegségeim ellenére.

A reform-miniszterelnöknek - és koalíciós szakminiszterének - érdemes átgondolni e problémaszövevény társadalmi és egyéni összefüggéseit egyaránt. Eredménytelen kommunikációja miatt számos megalapozott bírálat érte eddig is a kormányt. A szigorítás önmagában biztos, hogy nem elég. Az is nagyon fontos, hogy egyénekre szabott módszertani választékot találjanak a leszokni akarók. A dohányzás visszaszorítása különleges dialógusképességet követel. Hogy végre szót értsen legalább ebben a tekintetben a társadalom lehető legnagyobb része. A füstellenesek és a füstölgők.

Fekete György,

tanár