- Milyen gondolatok, érzések futnak át Önökben, amikor találkoznak? Vannak még kibeszéletlen sérelmek?

Dobrev Klára: - Nem most találkozunk először. Amikor két éve megismertem Katit, az első gondolatom az volt, hogy mennyire szimpatikus ember – valahányszor találkoztunk mindig jól el tudtunk beszélgetni a jelenről és a múltról is. Semmiféle konfliktus nem volt soha köztünk, sem valamiféle érzelmi tüske. Emlékszem, tavaly október 23-án a hősök terén, az emlékmű-avatáson - amit zajongó motorosok becstelenítettek meg - mentünk egymás mellett letenni egy-egy szál virágot. És emlékszem, hogy Kati megszorította a kezemet. Az nagyon sokat jelentett nekem abban a pillanatban, abban a hangulatban. Ezt a gondolkodást próbálom megtanítani a gyerekeimnek is: emlékezni kell a múltra, de közben éljük tovább a normális életünket. ’89-ben még megpróbálták egyesek a közbeszéd témájává tenni ezt az „apák és fiúk” kérdést, de később, bő egy évtizedig úgy tűnt, hogy magunk mögött hagytuk az ilyen felvetéseket. Az elmúlt egy-másfél évben aztán újra előjött a téma a politika felső köreiből. Ugyanakkor minden politikusnak szembe kell néznie azzal, hogy szavainak milyen hatása lehet a közös jövőnkre. A közös kakaózás is erről szól, ezért örültem nagyon a meghívásnak.

Jánosi Katalin: - Őszintén megmondom, nem szokásom utánajárni, hogy ki kinek a rokona. Ezért jó ideig nem is tudtam, hogy Klára kinek a családjából való. Egy nyitott, értelmes, szimpatikus nőt ismertem meg benne, akiről csak a tavalyi kavarodásban tudtam meg hogy ki is volt a nagyapja. De ezért én nem fogok másként nézni rá, hisz pontosan erről szólt ’89. Hogy ne legyenek többé listák, nyilvántartások, és mindenkit a saját élete és munkája alapján ítéljünk meg. Ez a találkozó azt próbálja üzenni a közvéleménynek, hogy legyen bármilyen mély is a közéleti szakadék, a gyermekeinkre ezt nem akarhatjuk ráhagyományozni. Ott van például a Habsburg család. Boldog vagyok, ha valahol találkozom velük, és a legteljesebb tisztelettel beszélgetek velük. Eszembe sem jut, hogy az ő családjukkal kapcsolatban miféle dolgok történtek a történelmünkben, vagy például, hogy szóba hozzam Haynaut.

 - Vajon tud-e a találkozónak üzenetértéke lenni ebben a mai „motorzúgásos” közegben?

Jánosi Katalin: - Az ordibálás, a kerepelés és a tojásdobálás nyilván mindig jobban átjön a sajtón, mint az édesanyák és a gyerekek hangja. Ugyanakkor úgy látom, a politikusaink - zömében férfiak - beszorultak valamiféle csapdahelyzetbe, amin a magunk női eszközeivel kötelességünk megpróbálni enyhítni.

Dobrev Klára: - Én nagyon hiszek a példa erejében. Mondani bármit lehet, de az ember csakis a saját tetteivel és magatartásával tud példát mutatni. Amit például a Kati csinált az elmúlt években a Nagy Imre Házban az egyszerűen fantasztikus. Politikai hovatartozástól függetlenül összehozta az embereket, mindenkit, aki szeretné ezt a korszakot őszintén megbeszélni és feldolgozni. Ezért én optimista vagyok, mert hiszem, hogy előbb-utóbb a halk hangok is eljutnak a fülekbe, ha igazak. Szerintem most nekünk van igazunk.  

Jánosi Katalin: Egyetlen esemény persze nem fog csodát tenni, különösen hogy teljesen nem is sikerült – inkább csak egy fél lépésnek mondható. (Mint utaltunk rá, Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó nem lesz jelen a közös uzsonnán – a szerk.) Személy szerint nagyon sajnálom, hogy Lévai Anikó nem fogadta el a meghívásomat, és hogy a Fidesz elnöke sem jön el csendes emlékezésünkre. Azt mondanám, hogy Orbán Viktor legutóbbi könyve éppen arról is beszél, amit mi csinálunk itt és most: a tisztelet, a szeretet és az összefogás fontosságáról és az ország egységéről. Remélem, hogy a nyári szünet jótékony hatással lesz a politikusainkra is. Mert nem normális, ami most van, és nem vezet sehová, ami mostanában folyik. Bár persze azt is tudom, hogy néhányan érdekeltek a mostani állapot fenntartásában. A civil társadalomnak éppen itt van nagy feladata; az értelmetlen indulatok megszüntetésében.   

Dobrev Klára és Jánosi Katalin a Nagy Imre Emlékházban