A sportszociológus aktuálisnak tartja a téma felvetését, tekintve, hogy a pályájukat a rendszerváltás környékén kezdő sportolók éppen most, vagy az elkövetkező években akasztják szögre a szögre akasztani valót. Ők azok, akik számára az indulástól fogva bizonytalan volt a jövő, szemben a '90 előtti időszak kiszámítható sportolói, majd civil karrierjével. Noha a jelenkor legjobbjainak gazdasági tőkéje összehasonlíthatatlanul nagyobb elődeikénél, úgynevezett kapcsolati tőkéjük kalkulálhatatlanabb, s nem feltétlenül eredményeiktől függő.

- Miképpen a társadalom, a sportolók világa is kettészakadt: akadnak, akik szerencsésebb sportágakban, szponzoroktól körülugrálva már egészen fiatalon elkezdhetik építgetni civil életüket, s akadnak, akik hiába jutnak a csúcsra, jóval szerényebb lehetőségek közül válogathatnak csak - magyarázza Földesiné. - Régebben a kimagasló sportteljesítmény garancia volt a későbbi boldogulásra, ma senki nem támaszkodhat ilyesféle biztosítékra. Más aspektusból: amíg a nyolcvanas évekig közügynek számított, hogy egy-egy sikeres sportoló megtalálja a helyét a visszavonulását követően, addig most legföljebb az ismert személyiség jól csengő nevét saját céljaikra fölhasználó szponzorok érdeke a támogatás.

Ami az iskolai végzettséget illeti, az most sem alacsonyabb a korábbinál, csak jóval egyoldalúbb. A sportolók döntő többségükben sportszakmai diplomákra hajtanak (menedzserek, szakedzők, testnevelő tanárok lesznek), miközben ezeken a területeken szinte lehetetlen elhelyezkedniük. "Mondjuk ki: a TF-en túlképzés van" - vonja le a konklúziót a professzor asszony.

A felgyorsult tempóban sokan döntenek úgy, hogy nem bízzák a véletlenre a jövőjüket, és - amennyiben körülményeik megengedik - már élsportolóként vállalkozásokba fognak. Egy idő után aztán válaszút elé kerülnek: elsősorban azoknak kell dönteniük a sport és az üzleti szféra között, akik a szűk elitben nem tudnak helyet követelni maguknak. Ezek zöme az idő előtti búcsút választja, mert a kizárólag a kivételes produkciókat értékelő világban a sportolásból már képtelenek megélni. A második vonalbeliek táborának szűkülése viszont értelemszerűen visszahat a színvonalra, érdektelenebbé teszi a versengést.

- Az élsport ma már teljes embert kíván, ily módon a sportoló - eleinte a szülő - dilemma elé kerül: meddig érdemes és mettől értelmetlen áldozni a sportolói karrierre; mennyi időt, energiát és pénzt ér meg a versenyzés? - folytatja Földesiné. - Logikus, ha ilyen körülmények között az alsó, illetve a középső középosztály képviselői gondolják úgy, hogy számukra még ma is a sport a kiemelkedés lehetséges eszköze, miközben a jobb módúak a mind népszerűbb, kondicionáló hobbisportok között válogatva találnak más utat is gyermekeik érvényesülésére.

Mindent egybevetve kijelenthető - teszi hozzá a szociológus -, hogy átalakulóban van a magas nívón sportolók társadalmi összetétele, ami a visszavonulás mikéntje szempontjából sem mellékes, "mert akik bejöttek, azok mennek egyszer ki". További adalék a pályafutás lezárása körüli mizériához, hogy az élversenyző, aki győzelmekhez, rivaldához szokott, nehezen barátkozik meg a gondolattal: mostantól egy lesz a sok közül. A szociológus e tekintetben két alaptípust különböztet meg: azt, amelyik különféle pozitív személyes, lelki tulajdonságainak köszönhetően sportpályafutásához hasonlóan sikeressé képes válni a civil szférában , s azt, amelyik - lehetőségei, kevésbé szerencsés beállítottsága folytán - kudarcokkal szembesül, minek nyomán szélsőséges esetben italba, gyógyszerekbe, netán bűnözésbe menekül. Fényes élettörténetek és tragikus sorsok keverednek.

Szomorú a kép? - szól az összegző kérdés, mire a válasz:

- Inkább tarkának mondanám, nagyon másnak, mint korábban volt. Ahogyan mi sem tudjuk, mi történik holnap, a sportoló is bizonytalanságban él.

A nagy ugrás