Most éppen mintha megfutamodóban lenne a kormány az elvégzendő feladat elől. Nehéznek látszik a megegyezés az egészségbiztosítás reformjáról, mert a szocialisták ellenzik az érdemi változást. A kormánypártok elkezdték lebegtetni az ingatlanadót is. Az oktatási miniszter hangos nemet mondott a felsőoktatással kapcsolatban felmerült érdemi reformelképzelésekre, helyt adva a Fidesz kifogásainak. A pártfinanszírozással kapcsolatban látszólag kezdeményez ugyan a koalíció, valójában azonban egy évvel ezelőtt szocialista kezdeményezésre állították meg szavazás előtt a törvényjavaslatot, amely ugyanazt tartalmazta, amit most látszanak szorgalmazni - hozzátéve, hogy a három év múlva esedékes választásokon kell a törvénynek már működni. (Az európai parlamenti választáson még nem? A népszavazási kampányban még nem? Egyelőre szabad marad mindenféle módon pénzt gyűjteni?)

Minden jel arra mutat, hogy miközben a miniszterelnök és néhány más politikus szorgalmasan ismételgeti a reformlózungokat, a kormány megijedt a kedvezőtlen közvélemény-kutatási adatoktól, és a 2010-es választásokig hátralévő három évben nem akar újabb konfliktusokat vállalni. Megfutamodás ez, hiszen tele van a sajtó szocialista politikusok nyilatkozataival, akik a közvélemény-kutatási adatokra hivatkozva szorgalmazzák például az ingatlanadó elhalasztását.

Pedig az érdemi reformokhoz még éppen csak hozzáfogott a koalíció. Ami eddig történt, jobbára csak stabilizációs kényszerintézkedések sora. Stabilizációs keresletszűkítő lépés a sokféle adóemelés, amelyek mögött nincs az adórendszer logikáját ésszerűsítő koncepció. Az ingatlanadó strukturális változást jelentene, de növelné a középrétegek terheit, és ezért lebegteti a bevezetését a kormánykoalíció. Stabilizációs, kiadáscsökkentő lépés a fejlesztési részhozzájárulás bevezetése, amely nem igazi tandíj, nem a képzés ára, amit mindenki fizet, aki a képzést igénybe veszi, hanem olyan elvonás, amit érdem szerint vagy kell, vagy nem kell fizetni. Nem jelent olyan változást, amely érdemben változtatna egyetem, hallgató és a külvilág viszonyán, mint ahogy nem jelent a felvételi keretszámok átszerkesztése sem. Ami több lenne, attól a miniszter elzárkózik. Az egészségügyben több történt, a gyógyszergazdálkodási törvény igazi áttörés, aminek máris van költségvetési kihatása, és bizonyára hoz majd megtakarítást a kórházi osztályok egész sorának megszüntetése is. A vizitdíj ahhoz képest többletbevétel, mintha nem lenne. Tartósan gyökeres változást az egészségügy viszonyaiban, orvos, kórház, beteg és a finanszírozás kapcsolatrendszerébe azonban ezek a lépések még nem hoznak, és félő, hogy ha a dolog itt megáll, a megtakarítás is csak átmeneti lesz, a gyógyítás minősége pedig nem javul. 

Amit a kormány - az irányt tekintve helyesen - eddig tett: a példátlan mértékű egyensúlyromlás megállítása, az államháztartás stabilizációja volt, alig több. Azokra a lépésekre, amelyek megalapoznák a stabilitás stabilitását, tehát biztosítanák az állami elosztórendszerek pénzügyileg stabil működésének feltételeit, még csak most kerülne sor. Visszafordították az autót az árok széléről, de még nem szerkesztették úgy át a kormányát és a futóművét, hogy még egyszer ne sodródhasson oda, hanem biztonságosan haladjon az úton. Ez volna a reform, és ettől ment el a szocialisták kedve.

Azt mondja a miniszterelnök, hogy a nehezén túl van az ország. Ez igaz is, meg nem is. Az igaz, hogy a legfájdalmasabb intézkedéseken, amelyek az életszínvonal némi csökkenésével (a 2000 és 2006 közötti, gazdasági teljesítménnyel meg nem alapozott életszínvonal-emelés egy kisebb részének visszavételével) járnak, túl vagyunk. De nem a legfájdalmasabb a legnehezebb. Adót emelni, pénzt elvonni fájdalmas, de nem jelent különösebb intellektuális kihívást. Amikor pénzügyi vészhelyzet van, a társadalom egyes csoportjai készek lehetnek tudomásul venni az érdekeiket sértő intézkedéseket, tehát ez politikailag sem különösebben nehéz dolog. Így volt a Bokros-csomag idején is, és az elmúlt évben is. Viszont olyan új rendszereket kialakítani, amelyek nem a hiányt, hanem az egyensúlyt termelik újra, nem feltétlenül fájdalmas, de mindenképpen nehéz.

 Nehéz olyan felsőoktatást, olyan adórendszert és különösen olyan egészségügyi rendszert kialakítani, amely javítja az erőforrás-felhasználás hatékonyságát, ugyanakkor nem gyengíti, hanem erősíti a társadalmi kohéziót.

 Idáig csak úgy lehet eljutni, ha sok mindenen változtatunk, ami érdekeket sért akkor is, ha a többség nem jár vele rosszul. És ezeket az érdeksérelmeket már nehezebb elfogadtatni, hiszen nem rövid időre szólnak, és nem vészhelyzet teszi őket elkerülhetetlenné. Ezért a reform nemcsak intellektuálisan, de politikailag is nehezebb, mint a stabilizáció. Mégis, ilyen reformokra vállalkozik az európai kormányok többsége, vállalva az érintett társadalmi csoportokkal kialakuló konfliktusokat. Ezek vállalásától lesz felelős államférfi az ügyesen választást nyert politikus.

A szocialisták kétféle megfontolásból ódzkodnak mégis a szükséges reformoktól. Az egyik elvi, baloldali, a másik pragmatikus, választáspolitikai megfontolás. A kettőt külön-külön érdemes szemügyre vennünk.

A szocialista pártban - akárcsak egykor az MSZMP-ben - egymás mellett él egyfajta baloldalinak vélt ortodoxia és a reformszellem. Amikor nagy a baj, és elengedhetetlenek a reformlépések, akkor a szocialisták felfedezik magukban az ország jövőjéért felelős politikai erőt, és vállalkoznak a reformokra. Így volt ez a hatvanas és nyolcvanas években, és így volt 1995-ben vagy 2006-ban is. Amikor azután a gazdasági feltételek szorítása enyhül, viszont erősödik a politikai szorítás, a baloldalit fedezik fel magukban, aki úgymond odafigyel az emberek gondjaira, és nem hajlandó „absztrakt közgazdasági szempontokat” érvényesíteni az „emberek rovására”. Így volt ez a hetvenes években, és így volt a Bokros-csomag után is.

Holott korántsem magától értetődő, hogy például az OEP monopolhelyzetéhez, vagy a felsőoktatás kormányzati alárendeltségéhez és költségvetési finanszírozásához való ragaszkodás baloldali törekvés lenne. Igaz, a baloldaliság hagyományosan állami irányítást és újraelosztás jelent, szemben a magántulajdonnal és a profitorientációval. A munkásmozgalom az elmúlt két évszázadban a magántulajdonon alapuló kapitalizmussal szemben lépett fel. Az egyenlőtlenségeket teremtő és nagyra növelő piacgazdasággal szemben attól várta a hátrányos helyzetbe kerültek emancipációját, ha korlátozni lehet a profitelvet. Ennek eszközét vélte megtalálni az állami tulajdonban és a széles körű költségvetési újraelosztásban.

Napjainkra azonban világossá vált - kiváltképp nekünk, kelet-európaiaknak -, hogy az állami tulajdon és a széles körű költségvetési újraelosztás nem feltétlenül alkalmas eszköze a hátrányos helyzetűek emancipációjának, az egyenlőtlenségek visszaszorításának. A volt szocialista országokban vizsgálatok sora mutatta meg, hogy a szubvencionált árak, az ingyenes juttatások nagyon is alkalmasak társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására és elleplezésére az élelmiszer-ellátástól a lakáselosztáson át a kultúrcikkek dotálásáig. Illúziónak bizonyultak azok a remények, hogy tisztességesebb irányítással, jobb ellenőrzéssel ezek a diszfunkciók kiküszöbölhetők. Ma is azt látjuk, hogy a tandíjmentes felsőoktatás nem teremt egyenlő hozzáférést, hanem nagyon is a tehetős rétegeknek kedvez. Súlyos egyenlőtlenségeket és igazságtalanságot szül az államilag adminisztrált egészségügy is, amelynek elkerülhetetlen velejárója a kifejezetten antiszociális hatású hálapénz. Aki az emancipációt és a társadalmi kohézió baloldali értékeit kívánja követni, annak újra kell gondolnia: jól teszi-e, ha az eddigi intézményeket védi, ha azok haszonélvezőit szolgálja ki, s szembeszegül az olyan új megoldások keresésével, amelyek egyszerre ígérnek hatékonyabb működést és egyenlőbb hozzáférést, igazságosabb elosztást.

Politikai, sőt szűkebben választáspolitikai szempontból sem tűnik bölcsnek, ha a szocialisták most megakasztják a reformpolitikát. Az eddigi lépéseknek (a gyógyszertörvény kivételével) szinte csak közvetlen vesztesei vannak, közvetlen nyertese nincs. Az érintettek számára hátrányosak az adóemelések, a vizitdíj, a kórházi átszervezés, a fejlesztési részhozzájárulás. Azok a reformok viszont, amelyek most kerülnének napirendre, nem elvennének az emberektől, hanem adnának nekik valamit, ami eddig nem volt: jobb szolgáltatást, új választási lehetőségeket. Megszorítások helyett változást, megújulást jelentenének, amivel felkelthető a közfigyelem, ami mellett mozgósítani lehet az érintett szektorokban dolgozók - orvosok, oktatók - ama nagyobbik részét, amelyik nem volt haszonélvezője az eddigi állapotoknak, és mellé állíthatók a fogyasztók, vagyis a betegek és a diákok is. Az ingatlanadó miatt bizonyára neheztelne az a tehetős réteg, amelynek számára ez komoly többletterhet jelentene, viszont megszerezhető hozzá annak a többségnek a támogatása, amelyet joggal irritál az eltitkolt jövedelmekből eredő pazar fogyasztás. Botorság lenne, ha a kormány elszalasztaná a társadalmi támogatottság visszaszerzésének ezeket az esélyeit, és ehelyett hangulatjavító intézkedésekkel próbálkozna.

Az első Gyurcsány-kormány húsz hónapjában a szocialisták és a szabad demokraták abból a megfontolásból halasztották el mind az egyensúlyromlás megállítását, mind a szükséges reformokat, hogy előbb meg kell nyerni a következő választást, és azután lehet átfogó reformokba kezdeni. Ennek jegyében kockáztatták még a pénzügyi csődöt is. Azok közé tartozom, akik nem helyeselték ezt az eljárást, de tudomásul vették annak reményében, hogy a választások után tényleg sor kerül az egy évtizede halogatott reformokra. 2006-ban, a nyári és az őszi törvények elfogadásakor még úgy tűnt, hogy valóban ez történik. Azóta azonban mintha a koalíciónak inába szállt volna a bátorsága. Márpedig ha feladják a reformokat, az utólag is súlyos erkölcsi kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, ahogyan az első Gyurcsány-kormány az ország stabilitását kockára tette.
Közben persze látnunk kell: a magyar politikai mező másik oldalán - amelyet Magyarországon jobboldalnak szokás nevezni - javíthatatlan populistákat találunk, akiktől bizonyosan nem várhatjuk a szükséges reformok bevezetését. A tartós felemelkedést megalapozó politika ebben az országban csak szocialistáktól és szabad demokratáktól várható. Ha ők feladják, buknak ők, és velük bukik az ország.

Bauer Tamás
közgazdász, volt országgyűlési képviselő