Már évekkel ezelőtt például ezeken a hasábokon is (Csillag Gábor-Schering Gábor: Tiszta vizet a Globálba, 2003. október 1.) próbáltuk tisztázni, mennyire szerencsétlen, félrevezető, sőt stigmatizáló egy - zöldekből, feministákból, kisebbségvédőkből és kistermelőkből, érdekvédőkből és értékőrzőkből álló - "szivárványmozgalmat" egyszerűen elintézni azzal a suta kifejezéssel, hogy "antiglobalista". E kifejezés ugyanis homályban hagyja a lényeget. Azt, hogy nem a "globalizációval", mint olyannal van baj, hanem a gazdasági globalizáció végzetes egyoldalúságával. (A globalizációnak olykor előnyei is lehetnek, pl. az internet által kínált szélesebb körű kommunikáció.) Nagyon leegyszerűsítve: azzal az elburjánzó fogyasztói társadalommal van baj, amelyben a fejlődés egyetlen mércéje a materiális felhalmozás, ahol a szabad verseny címszava alatt megengedhető százmilliók kilátástalan leszakadása, ahol a természeti környezetünket nem éltető közegként, hanem gazdasági erőforrásként tartják számon. Mindezzel egyre több embernek van baja, nem kell hozzá G8-találkozó.

Ősz óta mi is elvesztettük a "szüzességünket", megtapasztalhattuk, milyen a randalírozással fűszerezett tömegtüntetés. Persze azt is megtanulhattuk (volna), hogy érdemes megkülönböztetni a kifejezetten a balhét keresőket a meggyőződésből tiltakozóktól, az elvakult erőszakszítókat a békés véleménynyilvánítóktól. Ebből a szempontból a mostani G8 is olyan, mint a többi nagy demonstráció.

Németországban is alapvetően négy csoportot különböztethetünk meg (már ha nem homogén masszát akarunk látni). Vannak egyszerű huligánok - nem kevesen -, akiknek nincs különösebb politikai mondandójuk vagy meggyőződésük, egyszerűen szeretik a balhét, szeretik "levezetni" a bennük - ezért vagy azért - felgyülemlett agressziót. Ilyenek mindenhol és mindenkor lesznek, a társadalom - tetszik, nem tetszik - együtt kell hogy éljen velük, természetesen a megfelelő jogi-rendészeti szankcionálás mellett.

Van azután a mára már hírhedtté vált Black Block. Ők a legerőszakosabb tüntetők, nem annyira meggyőződésmentesek, mint a huligánok, sokuk magáévá tett bizonyos periferiális politikai filozófiát a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Alapvetően hívei az utcai harcnak, és az erőszakot elfogadható, sőt gyakran megkerülhetetlen eszköznek tartják. Aztán vannak sokan, akik nem hisznek az erőszakban, sem szándékuk, sem meggyőződésük nem arra predesztinálja őket, hogy utcai harcosok legyenek, ám bizonyos tömeghelyzetben, amikor magas az adrenalinszint és nagy az elkeseredettség, reagálnak a tettlegességre vagy a provokációra - érkezzen akár szélsőséges társaiktól, akár a hatóságoktól -, és bevonódnak egy-egy csetepatéba.

S végül, de semmiképpen sem utolsósorban, vannak a meggyőződéssel és mondanivalóval bíró békés tüntetők tízezrei, akik szeretnének hangot adni a gazdasági globalizációval kapcsolatos fenntartásaiknak. Egyértelműen és bizonyíthatóan ezen utóbbi csoport képezi a tüntetők túlnyomó többséget, ez a csoport (vagy inkább "tömeg") az, amelyről rendszerint semmit sem hallunk. Persze értem én a médiavilág klasszikus toposzait, hogy a "jó hír nem hír", és hogy a sajtó számára vonzóbb, egyszerűbb és politikai szempontból biztonságosabb a randalírozásról tudósítani, mint bonyolult gazdaságpolitikai összefüggéseket boncolgatni, de hát azért mégsem ártana időnként a történések mögé nézni. Feltenni a kérdést, hogy miért van több tíz-, gyakran több százezer ember az utcán közel egy évtizede a G8, a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), az IMF (Nemzetközi Valutaalap) vagy a Világbank egy-egy öszszejövetele alkalmából.

Ma már közhely, hogy nyakunkon az éghajlatváltozás, ennek potenciálisan katasztrofális következményeivel; közhely, hogy a klímaválságot - más tényezők mellett - az emberi tevékenység okozza. Közhely az is, hogy nagyon komoly politikai akarat kell ahhoz, hogy világszinten történjen valami pozitív irányba mutató elmozdulás; közhely, hogy a világ vezető hatalmainak - így a G8-nak - megkülönböztetett felelőssége lenne a cselekvési lehetőségek kidolgozásában és előmozdításában, és sajnos közhely, hogy nem nagyon tesznek semmit. Ha valami, akkor ez az igazi botrány.

Ha nem is közhely, de nagyon széles körben ismert tény, hogy a világon jelenleg 2,6 milliárd ember (az össznépesség majdnem fele!) él szegénységben (napi két dollárnál kevesebb pénzből). Közülük 800 millió az éhhalál szélén, úgynevezett extrém szegénységben, napi egy dollárnál is kevesebb pénzből él. Közismert, hogy a legfejlettebb világ nem tesz valódi lépéseket a helyzet gyökeres megváltoztatásáért. Csak beszél róla. Legutóbb pl. az ENSZ millenniumi fejlesztési céljai között találkozhattunk azzal az ígérettel, hogy 2015-re felére csökkentik az éhezők számát. A minap látott napvilágot az a világbanki jelentés, amiből egyértelműen kiderül, hogy a G8 országai ígéretük ellenére sem hajlandóak több támogatást adni Afrika országainak, és nem hajlandóak megnyitni a piacaikat az afrikai áruk előtt. Az eddigi lépések alapján mára már teljesen világos, hogy a fenti célkitűzés nem fog megvalósulni. Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy csillagászati összegekről van szó, álljon itt csak egyetlen adat: fagylaltra Európában majdnem tízszer annyit (11 milliárd dollárt) költünk, mint amennyi elég lenne minden gyermek beoltásához az általános járványok ellen (1,3 milliárd dollár). Ha valami, akkor ez botrány.

És természetesen még sorolhatnánk: az iraki háború kilátástalanságától az élelmiszer-kereskedelem kettős mércéjéig, az adósságelengedés ellehetetlenítésétől a HIV/AIDS-gyógyszerek visszatartásáig. Sok-sok szemet szúróan botrányos dolog.

Nagyon nem örülök a németországi erőszaknak, mert a - sajtó által reflexszerűen kiemelt - balhék és botrányok elvonják a figyelmet a globalizáció igazi nagy botrányaitól. Ráadásul az erőszak képeinek egyoldalú túlhangsúlyozása azt a látszatot kelti, hogy csak így lehet ezekről a kérdésekről beszélni. Azt a látszatot kelti, hogy a kép fekete-fehér: vannak a - tetszés szerint - gonosz vagy szimpatikus nyakkendős világvezetők, és vannak a - tetszés szerint - gonosz vagy szimpatikus utcai demonstrálók. Sajnos nagyon kevesen tudják, hogy egy-egy ilyen ellencsúcsot és tiltakozást mindig - így most is - megelőznek olyan konferenciák, műhelyek, fesztiválok, ahol az alter-globalizációs mozgalom tagjai, a Nobel-díjas tudósoktól a civil aktivistákig, a művészektől a vezető mérnökökig, sok-sok ezer ember napokon keresztül együtt gondolkodik a legkülönfélébb társadalmi, gazdasági és politikai alternatívákról.

Arról, hogyan billenthető helyre az a szociális és ökológiai egyensúlyvesztés, amelynek jelenleg éppenséggel az egyoldalú gazdasági globalizáció a legfőbb hajtóereje.

A szerző a Védegylet munkatársa