Az a fő gondom a vagyonadókkal (tulajdonadókkal), amilyen az ingatlanadó is, hogy nincsenek tekintettel az adózók fizetőképességére, és kétszeres adóztatást jelentenek. Ezért igazságtalanok.

Hogyan is lesz valaki ingatlantulajdonos? A szerencsésebbje örökli vagy ajándékba kapja, de akkor nyomban egyszeri vagyonátruházási adót (illetéket) kell utána fizetnie, függetlenül attól, van-e arra pénze, és tehet-e arról, hogy lett egy ingatlana. Ha az örökös vagy a megajándékozott eladja vagy hasznosítja az ingatlant, jövedelemadót fizet. A kevésbé szerencsések (egyének és vállalatok) addig gyűjtik adózott jövedelmüket, amíg hitelképessé nem válnak, és akkor igen hosszú távra eladósodva vesznek ingatlant (lakást, irodát, üzemet, földet). A kör zárt: az ingatlan megszerzését, átruházását és hasznosítását is adó terheli.

Mit akar még akkor a kormány a tulajdonosoktól?! Bevezetné számukra az ingatlanadót, ahelyett, hogy megemelné az igazságosabb jövedelemadókat (a szolidaritási adóval és az eva növelésével egy kicsit tette is), és könyörtelenül visszaszorítaná ezek elcsalását és elengedését, illetve felelősen költekezne.

A kormány feltételezhetően azt reméli - és úgy tűnik, a szolidaritás helyett már csak ez érdekli -, hogy az ingatlanadót könnyebb lesz beszedni, nehezebb elcsalni, tehát "hatékony" adó lesz.

Az ingatlanadót a kormány valószínűleg helyi adónak tervezi, de nem tudni, mely ingatlanokra kívánná kivetni, hiszen már létezik a helyi építmény- és (építési) telekadó, tehát nyilván annál szélesebb körre, különben nem lenne szükség új nevű adóra. Ha viszont nem minden ingatlanfajtát terhelne, akkor az adóztatottak tulajdonosait negatív diszkrimináció érné. Vélelmezhetően a lakossági és a vállalkozói tulajdonokra is vonatkozna, mert nagyon igazságtalan lenne, ha csak a magánlakást terhelné, de a vállalkozás tulajdonában lévőket nem. A saját tulajdonukban lakókat mindenképp sújtaná az ingatlanadó, a bérlők közül viszont nem mindenkire és nem feltétlenül azonos mértékben lehetne továbbhárítani.

Vegyünk egy gyakorlati példát, hogy jobban lássuk, miért tarthatatlan az ingatlanadó terve. A XVI. kerületi Budapesti út végének egyik oldalán egyforma méretű és korú (100 nm-es, 40 éves) kertes családi házak vannak nagy (1000 nm-es) saját telekkel. Az egyikben egy nyugdíjas özvegyasszony él havi 50 ezer forintból, a másikban nyugdíjas házaspár lakik, 100 ezer forint a nyugdíjuk. Velük szemben új (100 nm-es) sorházi lakások épültek egy (2000 nm-es) közös telken. Az elsőbe egy fiatal pár költözött, mindketten jól keresnek. A másodikba egy egyedülálló, jól kereső fiatal ment. Ők mindketten 70 százalékban hitelből vásárolták lakásukat, és havi 125 ezer forintot törlesztenek. A párnak 375 ezer, az egyedülállónak 125 ezer forintja marad havonta a törlesztés után. A harmadikban egy fiatal házaspár él, a férj dolgozik, jól keres, a feleség otthon van a két gyerekkel, épp tervezik a harmadikat. A lakást Fészekrakó-hitelből vették (szocpolt kaptak), havi 160 ezer forintot törlesztenek, s törlesztés után 140 ezer forintjuk marad egy hónapra. A negyedikben egy átlagos keresetű, középkorú házaspár lakik egyetemista gyerekükkel. Előző lakásukat eladták, annak árából és 30 százalékban hitelből vették az új lakást, havi törlesztésük 55 ezer forint. 195 ezer forintból gazdálkodhatnak havonta. A sorházak mellett van még egy 3000 nm-es telek és egy 6000 nm-es szántóföld, egy-egy helyi vállalkozás tulajdonában. Ezek az ingatlanok egyenként egyformán körülbelül 30 millió forintot érnek. De a bennük lakók igencsak eltérő élethelyzetben és anyagi körülmények között élnek. Az egy főre jutó ténylegesen felhasználható havi jövedelem a fiatal, még gyermektelen párnál a legmagasabb: 188 ezer forint, és a kétgyerekes fiatal párnál a legalacsonyabb: 35 ezer forint - a rezsi náluk a legtöbb. Elképesztő a különbség, ami csak és kizárólag a gyerekvállalás miatt keletkezik. A nyugdíjasoknál 50-50 ezer, a sorházi családnál 65 ezer, az egyedülálló fiatalnál 125 ezer forint jut havonta egy főre.

Ha lenne ingatlanadó, akkor a példánkban szereplő mindegyik ingatlan után egyforma összeget kellene fizetnie a tulajdonosnak, pl. egyszázalékos adókulcs esetén évi 300 ezer, havi 25 ezer forintot. Nyilvánvaló, hogy az egyedülálló özvegy nem tudná az ingatlanadót megfizetni, hiszen már eddig is gyerekei támogatására volt utalva. Kerti szomszédai eddig győzték a rezsit és a megélhetést pénzzel, de az ingatlanadó őket is csődbe vinné. Adják el egy élet munkájával megteremtett otthonukat, hogy ingatlanadót tudjanak fizetni? Ezt nem várhatjuk tőlük. A három sorházi lakást csak részben, 30 és 70 százalékban fizették ki a tulajdonosok, ezért azokat jelzálog és adósság terheli. A negyediket teljes mértékben hitelből vették. Viszont mindannyian az egésznek a tulajdonosai, ezért az egészet terhelné az ingatlanadó. Nyilván nem lenne korrekt velük szemben, hogy a még ki sem fizetett tulajdonuk után is adózzanak, amellett, hogy havonta keményen törlesztik a hitelt. A kétgyerekes családot is megrendítené az új teher, a harmadik gyereket nem vállalhatnák. Vajon tervezne-e gyereket a gyermektelen fiatal pár ezt a példát látva, és ha igen, hányat? Az egyedülálló fiatal merészelne-e családot alapítani? Hová vezetne ez? A népességfogyás elengedhetetlen megállításához és arányos közteherviseléshez biztosan nem.

A tervezett ingatlanadó, mint a példában is láttuk, nem lenne igazságos, mert nem lenne tekintettel az adózók teherviselő képességére. Ha pedig a fizetőképesség irányába lépve kivételeket alkalmaznának, akkor nem lenne hatékony, és persze még akkor sem lenne olyan igazságos, mint a már létező progresszív jövedelemadó (amit családi adóztatássá lehetne fejleszteni a lakosság körében).

S ha mindez így van, akkor mégis mi szükség lenne az ingatlanadóra?!