Utóbbi településre mellesleg "betagosították" a község téeszét is, előbbi pedig a közös tanács székhelye. Ezután a fejlesztések zöme e két falura esett. Ebből lett elegük a zsámbokiaknak. Néhány bátor helybeli - saját és családi egzisztenciáját is kockáztatva - az összevont szemöldökű párt, a megyei tanács, a Hazafias Népfront ellenében is végigvitte akaratát, és ehhez a falu imponálóan magas részvétellel, egyöntetű igenléssel csatlakozott. Azóta sok minden változott. A tanácsok helyébe az önkormányzatok léptek, amelyek működési lehetősége e pillanatban pontosan a húsz évvel ezelőtti célkitűzés ellenébe mutat: aki valami komolyabbat akar ma Magyarországon csinálni, annak másokkal kell összefognia. Önállóságról, komolyabb saját fejlesztésekről és úgy általában egy magyar falu saját útkereséséről nagyon nehéz ma beszélni. Nem a Párt döntött így, van annál sokkal nagyobb úr is: a pénz.

Zsámbok fiatal tanácselnöke a szétválás után Holló Ilona lett, aki négy év múlva az első szabadon választott polgármestere is lett falunak. Azóta befutott életpályája mellett azért érdemes egy gondolatnyira megtorpannunk, mert annak szakaszolása öszszeköthető a kistelepülési önkormányzatisággal. Az 1992-1993-as finanszírozási válság időszakában lemondott tisztségéről, családi okokból Franciaországba költözött, nemrégiben hazatért, és meggyőző fölénynyel nyerte meg a legutóbbi polgármesteri választást. Győzelme elsősorban annak volt köszönhető, hogy egyértelművé tette: valami mást akar. A falu mellé állt. Így van ezzel csaknem 2500 hazai kistelepülés is. Nevezett falu nemrégiben vidékfejlesztési konferenciát rendezett, ahol megszólalt ágazati szakállamtitkártól kezdve polgármestereken át az úgynevezett " kisemberekig" mindenki - az elhangzottakból egyértelműen az derült ki, ami van, az tovább nem tartható. A mai magyar falu mind gazdasági, mind foglalkoztatási, mind szociológiai értelemben ismét válságok sorával néz szembe, s azokon saját erejéből felül nem kerekedhet. Az említett tanácskozás okos mondatainál sokkal egyértelműbben jelezte a valós helyzetet az önkormányzatokért felelős ágazati minisztérium szakállamtitkárának széttárt karú beismerése, mely szerint "izzadtan törölgetjük mindenféle tanácskozásokon a homlokunkat, de e pillanatban megnyugtató megoldásra még nem jutottunk, hogyan is lehetne közigazgatási és finanszírozási ügyekben mindenki számára megnyugtató megoldást találnunk".

A baj nyilvánvaló és külső szemlélő számára is viszonylag egyszerűen átlátható. Az önkormányzatok pénzügyileg alapvetően három forrásra építhetik fel működésüket. Van egy viszonylag biztonságos, egy többé-kevésbé kiszámítható, a harmadik pedig - különösen kistelepülések esetében - maga a lutri. Az első kategória az állami finanszírozás, amelynek filozófiája, felépítése és arányai külön tanulmányt érdemelnének. Mi erre e hasábokon nem vállalkozhatunk, de azt azért szögezzük le, hogy egy átlagos kistelepülési önkormányzat a jelenlegi viszonyok között - hacsak ki nem talál valamit - csak erre alapozva óhatatlanul a biztos anyagi csődbe sodródik. A másik "láb" a helyi bevételekből jön össze, amelyek az ország különböző részein egészen eltérő módon jöhetnek össze. Teljesen más egy alföldi tanyás falu és - mondjuk - egy preferált idegenforgalmi, netán agglomerációs térségben fekvő település "adóerő-számítási együtthatója". Az előbbié nyilván alacsony, az utóbbié nyilván magas. Külön tételt jelentenek azok a falvak, amelyek a körülmények szerencsés alakulása folytán jelentősebb ipari beruházást fogadtak be. Itt szinte kötelező a helyi adó kivetése, hiszen a nagy befizető a költségvetés roskadozó lábait még a mai viszonyok között is megbízhatóan megacélozhatja, arról nem is beszélve, hogy az ilyen helyeken a szociális segélyezésre is kevesebbet kell költeni, mint máshol. E téren e pillanatban egy szót sem ejthetünk esélyegyenlőségről. Varró István, a tavalyi év legfejlődőképesebb falujának megválasztott Tápiógyörgye polgármestere profán példával világítja meg, miről is van szó: megérkezik egy komoly beruházó, lefordul a főútról, zötyög öt kilométert a kátyúkkal teli bekötőúton, és már fordul is vissza. A közútkarbantartás állami feladat ugyan, de annak elmaradása nagyon is mélyen vág bele a helyi érdekekbe. Egy átlagos magyar falunak még "társfinanszírozásban" sincs ereje akár egy másodrendű út felújítására, nemhogy esetleg egy új kiépítésre. Egyszerűen nem telik rá.

Vannak persze pályázatok - hogy elérkezzünk a már említett harmadik "lábhoz". A mai magyar és uniós pályázati rendszer annak kedvez, aki saját helyzetét már valamennyire biztosította. "Kinek vagyon, annak nagyon." Lehetetlen nem észrevenni, miként húznak el szegényebb társaiktól azok a térségek, amelyek akár földrajzilag, akár iparilag, akár idegenforgalmi szempontból szerencsésebbek.

Ugyanakkor az a falu is élni akar, amelyik "rossz csillagzat alatt született". Szeretné megtartani iskoláját, óvodáját, uram bocsá' még kispostáját is, és erőteljesen lobbizik netán azért is, hogy a centralizált közigazgatást polgárai számára elérhetővé tévő kisvasúti szárnyvonalat megtarthassa. A szakállamtitkári értékelés meglehetősen summás. A magas hatóság főembere nagyjából azt mondja, hogy ugyan már, minek tart fenn "erőn felül" és "fölöslegesen" egy kis falu hivatalt, iskolát, óvodát, mikor ezt öszszefogással, közös finanszírozásban egyszerűbben és olcsóbban megtehetné másokkal együtt. Érvei közgazdasági szempontból kikezdhetetlenek, valóban. Ugyanannyi gyerekre két iskola helyett egy az egyenlő fél tanárral, fél pedellussal, fél fűtéssel, fél villanyszámlával. Ez a - szóljunk Radnótival - kétszer kettő józansága. Csakhogy vannak itt más szempontok is.

Például az, hogy a hagyományos magyar kisközösségi életfelfogás - a manapság oly sokat emlegetett önkép - nehezen egyeztethető össze azzal az ismét felülről sugallt "célirányzattal", amely szerint magadban, komoly lépést, egyedül nem tehetsz. Szinte hihetetlen, milyen könnyen siklanak át a döntéshozók azon a puszta tényen, hogy mondjuk egy helybeli iskola megszüntetése, bár számszakilag "kimatekolható", egyben egy létfontosságú kisközösségi tér kiiktatásával is egyenlő. Egy mai falusi iskola nemcsak a gyerekek oktatóhelye, hanem szülők, nagyszülők találkozási pontja is, ahol félig sem csak tanulásról esik szó. A jelenlegi oktatási törvény szerint az önkormányzatnak csak az utolsó - nagycsoportos - iskola előtti korosztályos előképzést kell biztosítania az óvodában, a többire fejkvóta csak részben jár. Ha ezen is elkezdünk egy kicsit számolgatni, akkor kiderülhet, hogy a kistelepülések zömén ma be kellene zárni az összes óvodát. A kérdés csak az, hogy ennek milyen tovagyűrűző hatásai lennének. Például, hogy a bezárás az ismét tömegeket érintő "bejárós" foglalkoztatás egy kisgyermekes családanyát hogyan is tenne lehetetlenné. Kire bízza a gyereket? Piti dolog? Nagyon nem az. Munkavállalási, megélhetési szempontok egész sora tűnhet szemünkbe, ha komolyan belegondolunk, miről is van szó.

Márpedig a magyar falu ma is, most is, ugyanúgy élni akar, mint bármikor korábban. Helyzete viszont nehezebb, mint az elmúlt húsz év során bármikor. Egyszerre van magára utalva, és összefogásra kényszerítve. Gazdálkodását az állam csak egyre csökkenő arányban fedezi, és bizony, lássuk be, az 1990-es évek elején még létező, "alulról építkező", nagyon is forintosítható társadalmi munkák, a közösségi tevékenységek lendülete is fogyóban. Ma már - vegyünk ismét kölcsön egy klasszikustól, Hofitól szavakat - nem lehet egy járdát "kiharcolni", azt betonozni kell, pénzért, ha lehet, netán pályázati forrást is felhasználni hozzá. A mai magyar falvak többségében azonban vagy a kötelező saját erő hiányzik mindehhez, vagy az az esetleg idegen nyelven is szót értő szakember, aki ennek végigmenedzselésére képes. Megéltünk úgy öt országgyűlési választást, hogy az összes párt vezető szlogenjei között a falu ott szerepelt mint alapvető hívószó. Aztán igazából nem történt semmi. A mezőgazdaság "elveszített" nagyjából hatszázezer munkavállalót (ez a családtagokkal együtt mintegy hárommillió ember megélhetését fogja át - mi lett velük, ki tudja?), az önkormányzati gazdálkodás a demokrácia szent éveiben ezermilliárdokban mérhető reálérték-veszteséget szenvedett el. Minden úgy működik ma egy faluban, hogy "még és éppen csak". Filléres vitákon ugranak egymásnak a képviselők, a polgármester, meg a jegyző, miközben az állam újabb és újabb feladatokkal terheli meg az általa "erőn felül" és "fölöslegesen" fenntartani vélt hivatalokat, amihez pénzt meglehetősen szűkre szabottan rendel. Uniós vidékfejlesztési pályázatok ide, hiánypótló költségvetési támogatások oda, a mai magyar falvak többsége egy helyben topog. Küzd egyre nehezebben legyűrhető szociális, gazdasági és napi pénzügyi gondjaival. Mindenki szeretne uszodát, arra talán még pályázat is akad. Aztán jön a kilátástalan küzdelem: miből tartsuk fönn, hiszen a pedagógusok bérére sem jut elég a szakadozó büdzséből.

Ne higgye senki, hogy mindebből egy átlagos magyar falusi polgár nem vesz észre semmit. Dehogynem. Ám e pillanatban tenni sokat nem tud. Helyzetén ma már népszavazással javítani aligha tud, ismételjük meg: egyszerre van magára, az államra, és a társtelepüléseken élő környékbeliekre utalva. Csikicsuki ez a javából. Formailag tökéletes a demokrácia, de előre csak az jut, akinek pénze van, aki támogatást szerez. Így, falusi szemmel, nem könnyű parti ez.

A mai magyar falu válságok sorával néz szembe, s azokon saját erejébõl felül nem kerekedhet