Pákh Imre és az üres falak
A kalandos életű főhős Munkácson született 1950-ben, anyja főkönyvelő volt, apja a család háború előtti vállalkozásának romjain maszekként éleszthette újjá a sírkövességet.
- Mai értelemben véve polgári életet éltünk a sajátos szovjet viszonyok között - jegyzi meg Pákh Imre. - Gyakran fölbukkantak a házunkban művészek, köztük nem egy festő. A házunk tele volt könyvekkel, rajzokkal. A jobb módú munkácsi családok közé tartoztunk. A szüleim úgy támogatták a művészeket, hogy képeket vettek tőlük. A nagybátyám, a Nagybányáig jutott Pákh János szintén ismert festőnek számított. Nálunk otthon a falakon mindenütt képek lógtak. Ma is idegesítenek az üres falak.
Leningrádban végzett 1972-ben, arab szakon, mint jeleztük, s az volt az egyetlen célja, hogy elhagyja a Szovjetuniót. Hasonlóképp gondolkodott a család többi tagja is. A nővér ekkor már Pesten élt, a báty is "kijött", s meg sem állt Amerikáig. Ő aztán, 25 év után visszatelepedett Munkácsra.
- Az egyetemen megismerkedtem egy amerikai lánnyal - lép be a történetbe a mindent elsöprő szerelem -, nyomban elvettem, és 1974-ben kivándorolhattam hozzá. Ez persze most végtelenül egyszerűen hangzik, a valóságban kissé bonyolultabb volt. A lényeg, hogy megnősültem, és fülig szerelmes voltam, ám oly erős honvágyam volt, hogy pár hónap után visszajöttem Pestre. De szerencsés voltam, mert az építkezésekkel foglalkozó cég, amelyhez a nejem révén kerültem, igényt tartott az orosz nyelvtudásomra: ezzel kezdődött a karrierem. Gyakran kellett a Szovjetunióba utaznom. Természetesen mindig Budapesten szálltam át.
Pákh 1979-ben már a New York Egyetem business-school szakának végzős közgazdásza,
Pákh Imre a nyolcvanas években saját céget alapít. Kemikáliával, műtrágyával kereskedik, gyárakat létesít. Ezt a kilencvenes években számolja föl. Ma befektetőként van jelen az orosz és a közép-ázsiai piacon. A biotechnológia kérdései foglalkoztatják. Úgy véli, az őssejtkutatás a XXI. század legnagyobb üzleti lehetősége.
A Munkácsyhoz való feltétlen ragaszkodás oka egy örökölt Munkácsy-rajz, amelyet annak idején el tudott vinni magával Amerikába. De nem úgy történt, hogy Pákh Imrének egyszer csak eszébe jutott: Munkácsy-festményeket kellene gyűjteni. Ikonokkal kezdte még a leningrádi években.
- A magyar művészettel a nyolcvanas években kezdtem foglalkozni - adja magyarázatát a Munkácsyval történt találkozásnak. - Érdekes dologra lettem figyelmes. A gazdasági fejlődés jóvoltából világszerte megélénkült az aukciók világa. Sok jó kép került a piacra. Hamar rájöttem, hogy miért. Az 56-os amerikai magyarok anyagi helyzete ekkorra szilárdult meg olyannyira, hogy nagy összegeket ki tudtak fizetni egy-egy műtárgyért. De az is fontos, hogy a harmadik, negyedik generáció már nem ragaszkodott annyira a XIX. századi örökséghez. S ha azt tapasztalták, hogy a Munkácsy-kép nem húszezer, hanem negyedmillió dollárért kelt el az árverésen, ennyiért már megérte szétnézni a könyvtárszobában. Én XIX. századi képeket gyűjtöttem, de egy idő után már csak Munkácsyra koncentráltam.
- A Trilógia körüli problémákról az újságokból értesültem - idézi föl az öt-hat évvel ezelőtt történteket Pákh Imre. - Megvolt a veszélye annak, hogy a Golgotát elárverezik Amerikában.
Itt azonban tegyünk egy kitérőt, s kövessük nyomon a képek sorsát. A három óriás méretű festményt Munkácsy Párizsban készítette, különböző időszakokban. A Trilógia beutazta Európát, kétmillió ember nézte meg. Az Ecce Homo-t Déri Frigyes azért vásárolta meg, hogy átadja Debrecennek. Déri az első világháború előtt konzorciumot is alapított a Trilógia másik két művének megszerzésére. Tárgyalt az akkori tulajdonosokkal, például a Wannamaker család tagjaival (jól ismerték Munkácsyt, jártak a párizsi műteremben, a festő, aki díszvendég volt a Fehér Házban, amerikai útján náluk vendégeskedett 1886-ban). De a háború meghiúsította Déri terveit. A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota a múlt század nyolcvanas évtizedéig Wannamakeréknél maradt. Ám az egyik örökös 1989-ben árverésre bocsátotta őket. A Krisztust a kanadai Tannenbaum üzletház tulajdonosa vette meg, a Golgota Julian Beck (Bereczki Csaba) képkereskedőé lett. Bereczki úgy gondolta, megválik a képtől, egy texasi vallásos intézmény lett volna a vevő, a templomukban szerették volna kiállítani. De gondok támadtak a finanszírozás körül, végül a Golgotát (itt érünk vissza a mába, hősünkhöz) Pákh Imre vásárolta meg. Az ár nem volt nyilvános, de két éve egymilliárd forintot ajánlott a Golgotáért Magyarországról egy magánszemély. Ez a legnagyobb összeg, amit valaha magyar festményért kifizettek (volna). De nem lett belőle semmi.
- Magánembernek nem adom el - jelenti ki Pákh Imre -, mert azért vettem, hogy Magyarországon legyen. 2016-ig helyeztem letétbe a debreceni múzeumban. A Krisztus Pilátus előtt sorsa problémásabb, mert Tannenbaum egy adótranzakció révén a Hamilton Galériának adományozta, s a kép 2008-ig maradhat letétben Debrecenben. Ezért megoldást kell találni, nehogy váratlan meglepetés érjen bennünket.
Snitt.
Bármily meglepő, Munkácsy után jöhet Torgyán József. Merthogy a műgyűjtő az egykori kisgazda elnöknek ma is jó barátja. Hajdan tanácsadójaként működött, de nem volt állásban a kisgazdáknál.
- Jóska családi barát volt, a szüleink ismerték egymást. A rendszerváltozás idején részt vettem az antibolsevik liga ülésein, ahol ő volt az elnök. Tüsténkedtem az amerikai útja körül, így jöttünk össze - hangzik a tömör összefoglaló. De Pákh Imre mosolyogva azt is elmondja: - A pártnak nyomda kellett, vettem hát egy nyomdát. Ami persze ma már nincs meg. De hát már székház sincs. Egy időben az lett volna a feladatom, hogy segítsek az elvesztett orosz agrárpiac visszaszerzésében. Nem jártam sikerrel. Én lettem volna az orosz kapcsolat.
Hogy milyen most a viszonyuk? - Kiváló! - mosolyog Pákh. - Torgyán József tele van energiával, egészsége helyreállt. Lehet mondani, hogy a '90-es években Magyarország legnagyobb demagógja volt, de hozzá kell tenni: nélküle eléggé szegényes a politikai élet. És ma már ismerünk nála demagógabb politikusokat is.
