Játszópajtások
Ezt teszi most is a Kapás utcában. Jelenetei, mint mindig, hétköznapiak, füzetesregény-szerűen banálisak, csupán a szereplők révén válnak elképesztően közhelyesből azonnal abszurddá, hogy finom, érett, csalogató piktúrája ezt az abszurditást a lehetetlenségig fokozza. Már az első kép parázna medvéjével is nehéz egy jelentésre, végérvényre vergődni - kék nyakkendő az illően kékes árnyalatú inghez, kézelőgomb, és kékes zakóelegancia -, de az ambivalenciának ezzel még csak az elején vagyunk. Nem az hoz zavarba, hogy a jól szabott habitüé egy dús keblű jelenség felhúzott combját markolja, arra is edzettek lehetünk, hogy a dús keblű e keblek fölött valahogy rovarszerű fejben, mindenesetre csápokban végződik. Az igazán roskói ott kezdődik, hogy a bennfentes hím igazából nem medve, még csak nem is élő medvebocs, sokkal inkább hat játék mackónak, kitömött plüssnek, és azzal tetőz, hogy az egész elegánsan és látványosan van megfestve.
A ködös, felfejthetetlen cím csak ráadás. A Mindenki felnő felirat fölé sorolt második Roskó-képen a hosszú orra miatt leginkább rókának tekintendő vadászkalapos az alaprejtély, mély szomorúságának oka volna a hosszabb elmetevékenységre alkalmat adó következő fokozat, s a harmadik, hogy bánatáról - kizárták a vadásztársaságból? lelőtt egy hajtót? elcsábította a főerdész leányát? - kinek számol be. Az utóbbi, ezúttal teljesen asszonyszerű aszszony azonban a ragyogóan piros ruhájával, rajta a lazúrosan rózsaszín vadászkezekkel, meg a zengőn, hallalisan zöld hátterével olyan festői élmény, amely egy idő után lelohaszt minden magyarázókedvet.
Nem minden játék ilyen kétfedelű, sokrétegű az igen különböző művészeket összehozó kiállításon, de manapság ez nem meglepő. Van stílusjáték, amilyennel a doyenek doyenje, Lossonczy Tamás a százharmadik életévében szerez örömperceket magának és a közönségének, és van az olyan egyszerűbb fajtából, mint a Szalay Pálé, amelynek a humorát pontosan jelzi a "fából készült bronzszobor" műfaji meghatározás. A fogalom értelmezése végtelenné nyílott napjainkra, ezt művész és kiállításértelmező a huszadik századnak köszönheti. Ha meggondoljuk, játék, kilengés a képzőművészetben a tizenkilencedik század végéig nemigen létezett, legitim humor is csak a karikatúrában, ott is csak a barokk, ha igaz, a Carracci-testvérek óta. Ami deviancia, forma- vagy csak szemléletfelrúgás a szent művészet hátsó traktusaiban előfordult (mert mindig előfordult), az mind megmaradt a magánügy, a műtermi hagyaték, a kollegiális élc szürkezónájában. Mígnem a dada éles fényre nem hozta a játékot, nagyon is éles fénybe, nagyon is harsány hangzavar közepette, megnyitván az utat napjaink féktelen elméi számára is.
A játék mint műforma két alapjelentést hordozhat a kiállított vizeldekagyló óta. Egyfelől és mindig jelenti önmagában és önmagával a hagyományos formák tagadását, a művészetre vonatkoztatott röhögve megsemmisítő kritikát. Haraszty új mobilja, az ezúttal minden agitatív tehertől megszabadult Bújócska, mint minden, mobil plasztika, a létével opponálja a státua, a mozdulatlan faragott kép kizárólagosságát. S minthogy egymást kergető, a golyókapun átjutni képtelen acélgolyói ragyogóak, a fémkorong pedig, amelyen keringenek, éterien lecsiszolt és polírozott, akarva-akaratlan ironizálnak a hűvös, tiszta, mérnöki konstruktivista plasztikán is. Játszva. Van aztán a játéknak egy mélyebb, karmosabb lehetősége is, amikor a formák elkomolytalanítása művészeten túli, ha úgy tetszik, baljós tartalmakkal jár, mint Szurcsik József bizarr, a festővásznat feltekercselő és a vakkeret egyenesét profillá gyötrő olajképein, amelyek formabontását látva valahogy nincs kedvünk önfeledten derülni.
Van öncélú, fáradt játék is - a mostanában sokasodó falvédő-paródia még negyedszázad elteltével sem tud Kovács Ákos igazi falvédő-kiállításának, iróniájának és drámájának a közelébe jutni. Nem baj, az angol című tárlat láthatóan nem a közös művön ügyködő játszótársak, csak az alkalmilag összetalálkozó játszópajtások csoportosulása.
(Play Art - Vízivárosi Galéria)
