A legszörnyűbb maga a rendszer, amely determinálja, hogy - amennyiben minden úgy "működik", mint most - belátható időn belül nem lesz normális magyar futball. Már a - megjelölése szerint - "profi labdarúgás" bevezetése is zavaros körülmények között kezdődött egy évtizede hazánkban. A klubok gazdasági társaságokká válásával kódolva volt a tömeges eladósodás, hiszen 1-3 millió forintos törzstőkéjű vállalkozások fogtak reménytelen üzleti tevékenységbe. A világ jobb helyein a klubok bevételeinek döntő hányada három forrásból származik: a televíziós jogdíjakból (Angliában ez 43 százalék), a jegyeladásból (31), valamint a szponzorációból és az úgynevezett merchandisingból (21). Magyarországon viszont a futballhoz köthető kereskedelem elenyésző, elvégre ki vesz Béna II-mezt vagy klubcímerrel díszített étkészletet (még megszólják a vasárnapi vendégek, amiért spórol a rendes szervizzel); a jegyeladásból az összes bevétel legföljebb tíz százaléka ered; míg a televíziós jogdíjak mindinkább apadnak, ma már az évi 200 millió forintot sem érik el. Korábban - korántsem a struktúra, illetve a produktum nagyszerűsége, hanem egy hol Amerikában, hol idehaza tartózkodó, okos üzletember találékonysága miatt - 600 millió körül mozgott ez az összeg, sőt az ezredfordulón felfutott egymilliárdra is, amikor "politikai felárral" számoltak, azaz a futball támogatása címén túlértékelték a projektet.

Az állam egyébként roppant bőkezűen bánt az amúgy mind kevésbé létező labdarúgással: a 90-es években háromszor is elengedte a sportegyesületek-sportszövetségek adósságainak megfizetését (az első alkalommal a döntő részt a futballhátralékok tették ki, a másik két esetben megoszlott a tartozás), majd 2000-ben több mint 20 milliárdos csomagot nyújtott át a sportágnak. Ennek a pénznek azt a hányadát - körülbelül a felét -, amely valóban a sportba érkezett, gyakorlatilag eltapsolták, és "persze" vontatottan halad a stadionrekonstrukció is, hogy a beléptető-rendszer részben a raktárakban porosodó elemeiről ne is beszéljünk. Nem mellesleg: a stadionrekonstrukciós program volt az, amiért az építőipari befektetésekben érdekelt Demján Sándor "beszállt" a futballba - egy időben a liga elnöke volt -, de jellemző a kilátástalanságra, hogy hamarosan ki is hátrált belőle, miként cégéhez, a Trigránit Rt.-hez hasonlóan a többi magyar "mamut", az OTP, a MOL, a Fotex vagy a sportágban szintén fantáziát látó, de aztán a morális-pénzügyi realitásokkal ugyancsak szembesülő sörgyárak egyike is.

A lényeg: a magyar futball évről évre veszteséget produkál, nyereségre a legcsekélyebb esélye sincs. Ez leginkább abból a feloldhatatlan ellentmondásból fakad, hogy - miközben a veszteségeket ellenőrizhetetlen szponzori szerződésekkel vagy úgynevezett tagi kölcsönökkel finanszírozzák, s ezek teszik ki a bevételek hatvan-hetven százalékát - arányaiban a mai magyar futballban a legmagasabbak a személyi költségek a kontinensen. A szponzori pénzeket főként a bérekre költik, jóllehet megvalósult a sporttörvény 2004-ben - hároméves átmeneti idővel - rögzített előírása, mely szerint hivatásos labdarúgó csak munkaviszonyban alkalmazható. A futballisták jó része azonban minimálbérre van bejelentve, noha állítólag olyan szerződéseket is kötnek a klubok a játékosokkal, hogy öt évre garantálják a havi nettó egymillió forintos fizetést. (Hogy aztán teljesítik-e, az más kérdés, és le kell szögezni: az efféle megállapodás nem tekinthető általánosnak.)

A klubok átlagban 400-500 millió forinttal "gazdálkodnak", de ritka az egy személyhez vagy céghez köthető privát befektető, a legelterjedtebb a szétszórt tulajdonosi struktúra, melyben - kisebb részben pénzzel, nagyobb részben a birtokukban lévő pályák rendelkezésre bocsátásával és fenntartásával - szerepet kapnak az önkormányzatok is. Újabb adalék ez annak a szlogennek a hamisságához, hogy "az állam kivonult a futballból".

De ott, ahol szinte minden álságos, minek keresni a valódit? Műfutball, műgazdaság, műerkölcs...

Nálunk ez a nagy mű.